Mit jelent vajdasági magyarnak lenni? – kérdik tőlem, miközben sosem fogalmaztam meg a választ. A tartományban élni és magyarul beszélni? Vagy kötelezően itt születni magyarként, és itt élni le az életet? De hiszen akik elköltöztek, ők is ritkán válnak meg teljesen – többségükben nem is akarnak megválni – származásuk gyökereitől vagy már kifejlett ágaitól, legföljebb viselik a jegyet, jelzőt: vajdasági származású vagy születésű. Bár ez utóbbi megállapítás nem igazán tárgyilagos, hiszen a születés csupán szülői jegyekkel ruház föl, a származás már az „útközben” gyűjtött kincseket és kacatokat is magában hordozza. Ha Móricz Zsigmond szavaira gondolunk, nem is kell sok idő vagy hosszú út ezek begyűjtéséhez: „Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt. Írhatnám még a világ végéig, az életem végéig. Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról.” Tapasztalja ezt a felnőttek többsége, amikor emlékidéző alkalmakkor rendszerint gyermekkoráról kezd mesélni. Így hát a gyerek sem hagy itthon mindent, amikor a család úgy dönt, hogy másik országban folytatja életét.
Rövidke a fölvetett kérdés, mégsem kézenfekvő a felelet. Lehet, hogy azt is tisztáznunk kellene, mit jelent egyáltalán magyarnak lenni. Olyasféle magyarnak, akit nem kell biztatni arra, hogy népszámláláskor vallja meg nemzeti hovatartozását. Vagy olyannak, aki az egykori anyagi jólétet élvezve és a testvériség-egység egyébként áldásos eszméjének behódolva nem lett „jugoszláv nemzetiségű”, miközben anyanyelvén tanult, írt, olvasott, magyar rendezvényekre lépett be a színház ajtaján. Persze jól tette, ha ebben a tekintetben sem volt kizárólagos, másoktól elhatárolódó, mégis azt érezte, mint a világjáró turista, aki csodálatos élményeket gyűjtött magába, de hazatérve a sajátjában érezte igazán otthon magát.
A hely vagy a hely szelleme szabja-e meg hovatartozásunkat? Egykor a katonakollégák Szerbia középső tájáról gyakorlatra jöttek a magyar határ közelébe, és visszatérve nagy élményként mesélték, hogy különleges vidék ez, mert ameddig elláttak, hegyet a szemükkel nem találtak. Unalmas és porba húzó vagy szárnyakat adó ez a táj? Petőfi a Kárpátok csodálata mellett ezt írta róla: „Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom / Börtönéből szabadúlt sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom.” Vagy tett tanúbizonyságot a szülőföld meghatározó erejéről Radnóti, hitvallásként a hazáról: „…nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”
Vajdaság a hazája az itteni magyar közösségnek, és akár szűkíthető is tovább: ki ne hallott volna a bácskaiak és bánátiak élcelődéséről, vagy ki ne ragaszkodna szülőfalujához-szülővárosához, ha mégoly sok rosszat mondott is már rá. A mindennapi lét és a falu-város szelleme tovább aprózhatja a „magyar vajdaságiasság” jellemzőit, ami valamiként mégis egységesül, ha másban nem, a kisebbségi sorsban mindenképp. Mert a „szögedi” kirajzás leszármazottai ugyanúgy magyarok, mint éppen a Felvidékről jött palócok vagy mások. És addig igazán magyarok, amíg meg-megvillantják beszédükben vagy szokásaikban is hovatartozásukat.
A kisebbségi lét, persze, közös mindannyiunkban. Talán ezért értünk szót könnyedén a felvidéki palóccal vagy az erdélyi székellyel. Beleivódik ez a sejtekbe a születéstől fogva apró mozzanatokban, érzésekben vagy érzékenységben, megértésben, elfogadásban.
A kívülálló gyakran az elnyomással azonosítja a kisebbségek sorsát, s ha körülnézünk a Kárpát-medencében, láthatjuk, hogy nem is alaptalanul: az „államalkotók” megriadnak szobortól, kisebbségi zászlótól, magyar oktatástól. Örökös küzdelem zajlik olyan jogokért, amelyek természetszerűen megilletnék a kisebbségbe kényszerült őshonos lakosokat is, miként megilletik a többségben élőket.
Jó a Vajdaságban most magyarnak lenni? – tehetnénk föl egy pótkérdést, a válasz pedig az lehetne, hogy jobb, mint az elmúlt száz esztendő legnagyobb részében. Különösképpen rossz volt a világháború végén a bosszúálló erőszak miatt, aztán a hetvenes-nyolcvanas években nacionalistákat és rendszerelleneseket kellett találni a magyarok körében is, a kétezres évek első felének erőszakhulláma pedig az állam szemhunyása mellett zajlott. Mert a többségi szélsőségesek dühe a megverhetőn, a gyengébben legkönnyebben vezethető le. Békés, jó viszonyba került mostanra a többséggel a magyarság, bár kesernyés szájízzel veszi tudomásul, amikor kerékkötők állnak elő régen tisztázott vádakkal. De hát tudomásul kell vennünk, hogy politikai harc nemzeten belül sem ül el, az agresszív szélsőségek sem halnak ki, a kisebbségben pedig a történelmi tapasztalatok, a változó széljárások miatt mindig marad nyoma a gyanakvásnak.
Fölvetődik az is, hogy túlzottak a kisebbségi elvárások, mert aki Nyugatra megy az anyagi jólét reményében, nem követel anyanyelvű oktatást a gyerekének, és semmiféle kisebbségi jogokat, megtanulja a németet, angolt, franciát…, illeszkedik a szabályokhoz, csak itthon hangoskodott. Igen, de szülőföldjén kisebbségben is saját földjén járt, és derűs napjain akár arra is gondolhatott, hogy a közösségét a jogaiban valamikor majd csupán a lélekszáma különbözteti meg a többségtől.
Nyitókép: Gergely József felvétele
