Előbb vagy utóbb, de minden zsák megtalálja a foltját" – jutott eszembe édesanyám egyik bölcselete arról a felsőhegyi ifjú párról, akik napégetten, fáradtan, ugyanakkor boldogságtól kicsattanó arccal gurultak be falujuk határába a nászútjukról múlt héten. Domány Szilveszter és Enikő az idén májusban házasodtak össze, és elhatározták, hogy a mézes heteket nyolc keréken töltik el. Szilveszter ugyanis még 2019-ben elkerékpározott Finnországba, hazafelé pedig repülőgéppel jött. Régóta dédelgetett álmuk volt, hogy közösen hazahozzák a biciklit úgy, hogy Enikő görkorcsolyán kíséri kedvesét.
A kerekek szerelmesei 41 napig gurultak, és összesen 2170 kilométert tettek meg: Finnországból indulva érintették Észtországot, Lettországot és Litvániát, de áthaladtak Lengyelországon, Csehországon, Szlovákián és Magyarországon is mielőtt hazaértek volna. Falujukba visszatérve megosztották velünk az út folyamán született vágyukat is. „Legyen olyan a házaséletünk, mint amilyen a nászutunk volt" – fogalmaztak. Ugyanakkor elmondták, hogy a legnehezebb talán az volt, hogy a másik szemszögéből figyeljenek az adott helyzetre. Mindkettejüknek más szempontból volt megterhelő ugyanis a túra: míg Enikőnek a görkorcsolya miatt volt bonyolultabb, addig Szilvesztert a kerékpáron cipelt súly akadályozta. Kénytelenek voltak hát „egymás bőrébe bújni" ahhoz, hogy átvészeljék a nehéz pillanatokat.
Talán ez a kitartó házasság egyik alappillére: észlelni azt, ahogyan a másik félben visszacsapódnak a történések. Képes lenni átérezni a párunk rezzenéseit, félelmeit, örömeit. Majd felismerni annak a szükségét, hogy ezeket erősítsük, csitítsuk vagy éppen csak alátámasztjuk. Megfogni a másik kezét, vezetni, visszahúzni vagy csak simogatni. Együtt sírni és vigadni. Egészségben, betegségben, örömben és bánatban – ahogyan ezt meg is ígérik egymásnak azok, akik oltár előtt vallanak örök hűséget egymásnak.
Emlékszem, hogy annak idején mennyit gondolkodtam a házassági eskü „holtomig, holtáig" fogalmán. Számomra ugyanis a fogadalom valóban örökkévalóságot jelentett és jelent a mai napig. És nem hagyományból. Nem is azért, mert a válás ellenzője lennék. Sok esetben egyezek ugyanis azzal, hogy „jobb egy jó válás, mint egy rossz házasság". Csak ne velem történjen meg – fut át még ma is a tudatomon ugyanaz a gondolat, amit csaknem húsz évvel ezelőtt szögeztem a temerini plébániatemplom oltárának szegletére. Mert akkoriban valóban úgy gondoltam, hogy a lassan kialakuló, kétéves együttéléssel kipróbált kapcsolatunk örökké tarthat...
A fiatalságom keresgélésében ugyanis átéltem szalmaláng izzásokat, lila ködöket, elsöprően rövid szenvedélyeket és hosszan perzselő, mindent felemésztő nagy szerelmet is. Utamon pedig végigkísért édesanyám legbölcsebb tanácsa. „Egyet fontolj meg lányom: nem csak magadnak választasz párt, hanem a gyermekeidnek apát is" – mondogatta olykor, amikor épp egy adott viszonyom halhatatlanságát mérlegeltem. Talán a szüleim példás kapcsolatából merítettem az egyetlen meggyőződésemet is a házasság kapcsán: akkoriban úgy gondoltam, hogy az eskü előtt mindenképp szeretnék pár évig együtt élni azzal, akivel aztán évtizedekre összekötöm a sorsomat. Egyéb elvárásaim valóban nem voltak sem a párommal, sem az együttélés intézményesítésével kapcsolatban sem. Így rugalmasan kezeltem az ágy alól kiszedett első pár büdös zokni sorsát is, ahogyan párom sem háborgott a fárasztó munkanap után asztalra helyezett, szénné hamvasztott csirke láttán.
Többnyire megértéssel kezeltük a közös utunk kezdetének buktatóit. A személyiségünkből fakadó, otthonról hozott értékek egymásnak feszülése azonban rendszerint elfelejtette velünk az egymás iránt érzett szerelem mélységét. Az első fél év alatt teljes mértékben eltüntettük a bennünket körül lengő rózsaszín felhőket. Helyüket a puskaporos hétköznapok váltották fel, amelyeket békelángtól izzó hétvégékkel koronáztunk meg. Bár ezt édesanyám már sajnos nem láthatta, szavai mégis felettünk lebegtek. Sokszor elemezte ugyanis előttem a saját házasságát. Eközben pedig meggyőződéssel nyugtázta, hogy „néha egyikünk tolja a szekeret, néha a másikunk, a nehéz pillanatokban pedig mindketten: a lényeg, hogy előre haladjon az a kocsi". Ez a gondolat nem csak a fiatalkori összeszokáson lendített át bennünket, de a későbbiekben sokkal mélyebb és nagyobb gondokon is átsegítette kapcsolatunkat. Érdekes, hogy a mai napig a legnagyobb problémák közepette fogunk össze legszorosabban. Ilyenkor szinte eggyé válunk a világ ellen, és közös lélegzettel küzdünk meg mindennel, ami szembe jön. Jobb időkben viszont ugyanezzel a vehemenciával ugrunk egymás torkának, amennyiben nem egyezik a véleményünk. Ez a kettősség nem csak bennünket jellemez. Ugyanezt sugározta annak az idős temerini házaspárnak az egymásba fonódó tekintete is, akik 50 éven keresztül mindennap egymás mellett keltek fel. A fél évszázados kitartásukról faggattam őket, amikor a sok örömteli pillanat után felszínre kerültek a félreértések, problémák és bizonytalanságok is,
amelyek végigkísérték közös útjukat. Őszintén érdekelt, hogyan tudtak átbillenni olyan gátakon, amelyeknél mások már rég feladták volna a harcot. Amikor szomorú, mindig virágot hozok neki, mert ez felvidítja – mondta a férj. Amikor idegesnek látom, akkor félrehívom és megpuszilom – válaszolta a feleség.
Hozzátette: nem gondolkodunk egyformán, de érezzük egymás baját. Vitázunk, veszekszünk, de ha gond van, akkor egymásra figyelünk – értettek egyet, majd
a szerelemnél is mélyebb kötődéssel keresték egymás pillantásának békéjét. A tapasztaltak meghatottak, és további reményt élesztettek bennem egy olyan időszakban, amikor leginkább megingott a házasságunk alapköve. 22 év együtt élés után is vannak ugyanis olyan dolgok, amelyekhez teljesen különbözően viszonyulunk. Többek között ilyen a serdülőkor kezelése is, amelyben a férjem sokkal szigorúbb elvekhez ragaszkodik, mint én. Van az a pont, amikor már azt sem tudjuk, hogy abban a pillanatban melyikünknek kellene a zsáknak, és melyikünknek a foltnak lennie. Sőt: volt az a mélypont is, amikor már ellentétes irányba láttuk haladni a szekerünk kerekeit. A töréspont előtt azonban rendszerint megszólalnak a gyerekeink. És egy békepipa közben a mit sem sejtő lányunk azt mondja: „csak fele olyan jó szülő szeretnék lenni, mint amilyenek ti vagytok".
A varázsszóra egyből közös utat talál a diktatúra és a demokratizmus, egyszerre válunk mindketten zsákká és folttá is, és egymás bőrében toljuk tovább előre a szekeret. Csak remélni merem, hogy az irány marad, a kocsi pedig holtomig, holtáig halad.
