Tégla a falba

A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség a magyar kultúra napja alkalmából Plakett elismeréssel jutalmazta Király Sándor öntevékeny színjátszót és rendezőt, közösségszervezőt, a nagykikindai Egység Művelődési Egyesület művészeti vezetőjét, az Észak-Bánság és az egész Vajdaság magyar nyelvű amatőr színjátszásának oszlopos és meghatározó személyiségét azért a több évtizedes szolgálatáért, amelyben az anyanyelv-, közösség-, ifjúság- és színjátszásszeretet, a magyar utakban hinni tudó, a tenni akaró bánsági magyar emberért vállalt küldetéstudat, a csakis együtt álmodás közösséget teremtő ereje, ember- és lélekhit, vallomás, hűség és ragaszkodás egyszerre van jelen, és együtt rajzol ki egy példaértékű életutat. Az elismerést Király Sándor Sutus Árontól, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnökétől és Rancz Károlytól, a szövetség alelnökétől a magyar kultúra napja alkalmából szervezett zentai központi rendezvényen vehette át január 26-án.

HÁTSZELET KAPTUNK

Mikor és hogyan tudta meg, hogy a magyar kultúra napja alkalmából átveheti a Vajdasági Művelődési Szövetség Plakett díját?
– Az elismerésről január 3-án, az év első munkanapján értesültem. Bejöttünk és munka közben hívott Sutus Áron, aki közölte velem, hogy Plakett díjra terjesztettek fel, amit a magyar kultúra napja alkalmából szervezett vajdasági központi ünnepségen vehetek majd át. Nekem akkor rögtön le kellett ülnöm, mert még a felterjesztésről sem tudtam, csak a családom, illetve a munkatársaim itt, az egyesületben, akik titokban intéztek el mindent. Igazából én az elvégzett feladataimért sohasem vártam semmilyen elismerést, mindig is úgy tekintettem erre az egészre, hogy csak elvégzem a munkámat, miközben jól érzem magam.

Milyen gondolatok fogalmazódtak meg Önben az elismerés átvétele során?
– Jólesett felmenni a színpadra, és ott együtt állni mindazokkal, akik ugyanebben az elismerésben részesültek. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy végre nekem is sikerült letenni valamit az asztalra, hogy ez a díj igazából egy tégla a falba, amely erősíti a magyar kultúrát. Egy ilyen díj megtiszteltetés nekem, illetve nekünk, és ugyanúgy öröm is nekem meg nekünk is. Nem egy ember munkájának az elismerése ez, hanem az egész csapaté, egy egész közösségé. Rengeteg embernek a munkája, tevékenysége, ideje és jóakarata van ebben benne, de ugyanúgy a közönségé is, akik rendszeresen visszajárnak a rendezvényeinkre, a műsorainkra, akik nélkül értelmetlenné válna a tenni akarás. Egyik este eszembe jutott az, hogy ahogyan egy fecske nem csinál nyarat, ugyanúgy egy ember sem csinálhat egyedül kultúrát. Nagy köszönettel tartozom azoknak az embereknek, akik az elmúlt tizenkét, illetve harminc év során folyamatosan mellettem álltak, büszke vagyok mindannyiukra.

Mit jelent Önnek ez az elismerés? Mit ad hozzá az eddigi munkájához?
– Mindenképpen lendületet ad a további munkához, de nemcsak nekem, hanem az egész egyesületnek. Nagyon fontos az is, hogy a körülöttem levő emberek is tudják, hogy ez nem egyéni, hanem közös érdem. Az előadások sem csak egy ember munkájától függnek, hanem az egész csapatétól, a súgóétól, a technikusétól, a színészétől vagy az ügyelőétől. Jó hátszelet kaptunk a további munkához, ami fontos, mert nehéz időket élünk, kevesen vagyunk, fogyatkozunk. A mi feladatunk az, hogy ahányan csak vagyunk, a végsőkig, az utolsó pillanatig tartsunk ki, és erősítsük a kultúránkat.

AZ ELSŐ SZIKRÁK

Emlékszik-e arra, hogy mikor érte az első komolyabb hatás – akár gyermekként, akár felnőttként –, ami a művelődési élet felé terelte az életét?
– Akkor kezdődött minden, amikor első osztály végén bejöttünk ide egy könyvtárlátogatási órára, és először kölcsönözhettem ki egy könyvet. Még tisztán emlékszem arra a kiadványra, egy képeskönyv volt, mindegyik oldalát négysornyi írás díszítette. Attól a pillanattól kezdve állandó tagja lettem a könyvtárnak, és évente két-háromszáz könyvet is elolvastam. Véleményem szerint az olvasás gazdagítja a lelket és az észt is. Egy idő után felfigyeltem az itt kifüggesztett plakátokra, a fényképekre, amelyek egy-egy előadásra hívták fel a figyelmet, vagy egy-egy előadásnak állítottak emléket. Később tagja lettem egy irodalmi klubnak, ami szintén itt, a magyar otthonban működött, és ezek által a szikrák által szerettem bele ebbe az egészbe. Megnéztem egy-két előadást, utána elkezdtem rendszeresen járni azokra, majd elkezdtem megválogatni, hogy milyen előadásokat nézek meg, tehát kialakult a saját ízlésvilágom. Egy ideje ismét ott tartok, hogy mindent megnézek, és a látottakból építkezem is. Eddigi életem során rengeteg darabot láttam, van közöttük néhány, amit én is szeretnék színpadra vinni, de a saját elképzeléseim, látószögem szerint.

MEGBECSÜLJÜK A JÓT

Hogyan lett Önből színész?
– Mindig is féltem a színházzal foglalkozni. Kíváncsi voltam rá, izgatott, hogy hogyan is zajlanak a folyamatok a színházon belül. Néhány osztálytársam járt is ide színészkedni, engem azonban mindig is jobban vonzott a technika, így egy technikusi pozíciónak jobban örültem volna. 1993-ban a Lepár Ferencnek, az akkori rendezőnek szüksége lett volna még egy színészre a Bodnárné című darab színreviteléhez, és akkor jött oda hozzám azzal, hogy szeretné, ha kipróbálnám magam. Addig csak néhány iskolai színdarabban vettem részt, ami tulajdonképpen abból állt, hogy beléptem, mondtam két-három mondatot, és ezzel be is fejeződött a tennivalóm, ez azonban a közelében sem volt egy másfél órás darabnak, ahol át kell öltözni, alakítani kell és a nézőknek is adni kell valamit. Addig beszélgettünk, amíg rá nem vett arra, hogy legalább próbáljam ki magam az olvasópróbán. Ehhez pedig úgy álltam hozzá, hogy ha már meghívnak egy próbára, akkor illene legalább elmennem, és megnéznem azt. Másnap este bejöttem, és megkaptam a szövegkönyvet, amire már ráírták a nevem. Ezt jelzésértékűnek tekintettem, számomra ez azt jelentette, hogy számítanak rám. Úgy éreztem, hogy ezt viszonoznom kell valamivel, és tulajdonképpen így kezdődött a színészi pályám.

Hogyan lett rendező?
– Ehhez is fűződik egy érdekes történet. Lepár Ferenc rendező már a kilencvenes években azt mondta, hogy ha ő elmegy nyugdíjba, akkor én fogok helyette dolgozni. Amikor 2011-ben eljött ez a pillanat, akkor én mezőgépszerelőként dolgoztam egy birtokon. Feri egy alkalommal felhívott, hogy ő egy hónapon belül megy nyugdíjba, és tényleg szeretné, ha átvenném a helyét. Akkor gondolkodóba estem, mert nem tudtam, hogy mit tegyek. Nyaralás alatt a parton ülve a feleségem látta rajtam, hogy valami bánt. Amikor megmondtam neki, hogy nem tudok dönteni, ő volt az, aki felnyitotta a szemem, hogy ezen nem kell izgulni, mert ezt nekem találták ki. Ez egy nem mindennapi munka, amit nem lehet a család, illetve a baráti kör támogatása nélkül csinálni, és mivel mindig is vonzódtam a színészethez, a rendezéshez, elvállaltam a feladatot. Voltam segédrendező is Lepár Ferenc mellett, de rendezett itt Barácius Zoltán és Vajda Tibor is, akiktől mindig tanultam valami újat. Az első önálló rendezésem 2013-ban Zalán Tibortól A mese marad című darab volt, amivel nagy sikereket értünk el. Megnyertük a szemlét, kijutottunk vele Magyarországra, megismerkedhettünk a darab írójával, aki azóta is jó barátunk. Ezzel megtört nálam a jég, és akkor kezdtem elhinni, hogy alkalmas vagyok a feladatra.

Mire emlékszik a legszívesebben az elmúlt harminc évből? Melyek a legkedvesebb emlékei?
– Nagyon szívesen emlékszem vissza az elmúlt harminc év minden színészi-rendezői pillanatára, különösen a Bodnárnéra, a darabra, amelyikben először játszottam, és az első turnésorozatra, amelyen részt vettem, amikor is beutaztuk Vajdaságot és Magyarországon is jártunk. A színjátszásban szinte folytak a napjaim. Nagyon szívesen emlékszem vissza az összes közös estére, a beszélgetésekre, a családias hangulatra. Ha valakinek segítségre volt szüksége, ott voltunk egymásnak, az egész társulat segített. Később már olyan estéket is szerveztünk, amelyeken értékeltünk egy-egy időszakot, tehát a szép dolgokról beszélgettünk.

Voltak nehéz pillanatok is?
– A kilencvenes években nem nagyon volt fűtés, éppen ezért telente az öltözőkben jöttünk össze próbálni, ahol gyertyákat gyújtottunk, és azokkal fűtöttünk, illetve meleg teát, kávét fogyasztottunk. Előfordult, hogy nem akartak elengedni bennünket a munkahelyükről, akkor itt már kompromisszumokra volt szükség. Mentünk volna vendégszerepelni, de abban az időszakban nem volt üzemanyag. Foggal-körömmel küzdöttünk azért, hogy haladjunk a munkával, a nehéz pillanatokban azonban valahogy feltaláltuk magunkat, mert sosem voltunk egyedül, mindig állt a hátunk mögött tíz-húsz ember. Én hálás vagyok ezekért a nehéz pillanatokért is, mert tulajdonképpen itt értünk mi be, a küzdelmek hatására ugyanis megtanultunk minden jó pillanatot megbecsülni.

JELENKORI KIHÍVÁSOK

Melyik áll Önhöz a közelebb, a színpadi játék vagy a rendezés? Egyáltalán szét lehet választani ezt a kettőt?
– Nagyon nehéz rendezni is és játszani is, ám mivel mi is folyamatosan színészhiánnyal küzdünk, be kell állnom játszani. Mindkettőt szeretem, szerintem meg lehet találni az egyensúlyt. Sokan panaszkodnak, hogy nehéz a kettőt összeegyeztetni, de az embernek ki kell alakítania egy képet magáról már a játék előtt. Rám az a jellemző, hogy mielőtt felmennék a színpadra, elképzelem, hogy hogyan is fogok ott kinézni, hogyan is fogok játszani. Látom magam kívülről, nincs szükségem arra, hogy fényképeket vagy videófelvételeket készíttessek magamról vagy a játékomról. Az én rendezéseim filmszerűek. A színészeimet is mindig arra buzdítom, hogy úgy játszanak, mintha filmben szerepelnének. A legapróbb mimika, a legapróbb mozgás is fontos. Úgy kell játszaniuk, mintha kamara-előadásra készülnének, mintha a nézők – akik mindent látnak és észrevesznek – csak egy karnyújtásnyira ülnének. Ilyen játékot várok el a színészeimtől és magamtól is. Ők is szeretik ezt a fajta játékot, tehát partnerek ebben. Most már, amikor beállítjuk az előadásainkat, illetve bemutatjuk a szemléken, mindig átalakítjuk azokat kamara-előadásokká, mert szeretünk a nézők között mozogni. Komédiákat inkább a Totya Szemlére készítünk, az én színészeimnek azonban igazából az abszurd, a fekete komédia, a dráma áll jól. Ők ezt meg tudják csinálni, szeretik is, és gyanítom, hogy a komédiában nem lennének olyan jók.

Mennyire szófogadóak a színészei? Ön mennyire engedi, hogy befolyásolják az ötletei megvalósításában?
– Én mindenkit szeretek meghallgatni, sőt mindig arra buzdítom őket, hogy mondják el, ha valami nem tetszik nekik, a saját véleményüket, a saját mozgásukat vigyék bele a darabba. Ne féljenek megmondani semmit, mert én is ember vagyok. És ahogy figyelem a mozgásukat, úgy kerülök én is közelebb a megoldáshoz, hogy mit is kellene csinálnia a színésznek. Mi amatőr színészek vagyunk, csak a felszínt kapargatjuk, nekem azonban mindig az a célom, hogy minél több felszínt kaparjunk le, minél mélyebbre jussunk, hogy a színészek is még többet tanuljanak a játékról, és hogy elgondolkodjanak a darabról. Ezért jók azok a próbák, amikor nem próbálunk. Összejövünk egy születésnap vagy névnap miatt, kicsit próbálunk, majd leülünk, és inkább csak beszélgetünk a darabról. Ilyenkor jönnek az okos gondolatok, a válaszok arra a kérdésre, hogy hogyan is kellene ezt vagy azt csinálnunk, és a színészek is ilyenkor értik meg igazán a darab mélységeit. A szövegkönyvben található mondatok mögött mindig van még egy mondat, és én erre is megpróbálom felhívni a figyelmüket. Az utolsó szó joga az természetesen mindig az enyém, ugyanakkor mindenkit hagyok érvényesülni.

Az utóbbi időszakban a Fejős Klára Általános Iskola diákjait is bevonja a munkába. Jelentősebb nemzeti ünnepeink alkalmából egyre többször láthatjuk őket is a színpadon. Mit ad hozzá ez az Ön munkájához?
– Nekem is és azoknak a gyermekeknek is sokat jelent ez, akik fellépnek. A legnagyobb örömöm ebben az, hogy nem az én unszolásomra történik, hanem szeretik is csinálni, mindig újabb feladatokat várnak, sőt meg is kérdezik, hogy mikor lesz megint fellépés, hozzátéve, hogy a következő alkalommal is számíthatok rájuk. Van, aki verset olvasna, van, aki énekelni vagy zenélni szeretne, más táncolna, ugyanakkor olyan is van, aki technikusként venne részt a programban, én pedig igyekszem – a lehetőségeinkhez mérten – mindenkinek valamilyen lehetőséget biztosítani. Jó lenne, ha ők később is Nagykikindán maradnának, hogy továbbra is dolgozhassak velük.