A téma a fejében van

Fekete J. József a (vajdasági) magyar irodalom egyik legtekintélyesebb kritikusa és irodalomtörténésze. Ezenfelül jelentős prózaírói és újságírói munkássággal rendelkezik. Az évek során több interjút készítettem vele, ezen beszélgetések során rendszerint a kritikus, az irodalomtörténész és az író voltak előtérben. Ezúttal mindenekelőtt az újságírót és az embert igyekeztem megszólítani.

A Magyar Tanszéken szereztél oklevelet. Két ízben is dolgoztál tanárként. Milyennek élted meg a tanítást és a tanárkodást? Hogyan gondolsz vissza erre az időszakra?

– Középiskolai tanári oklevelet szereztem, ám mivel Zombor község ösztöndíjasa voltam, ott kezdtem tanítani, ahová rendeltek. Ez „teljesen véletlenül” a második szülőfalum (mert nekem kettő van, az első Bácskossuthfalva, a második Bácsgyulafalva) lett. Akkor már Zomborban éltem, tehát utaznom kellett. Általános iskola, szaktanárok nélkül. Saját tárgyam mellé kaptam földrajzot, történelmet, millió szakcsoportot, még az erdőtelepítőket is a nyakamba varrták. Szerencsére behívtak katonának, a szolgálatot követően még fél évet dolgoztam az általánosban, majd átigazoltam a Zombori Rádióhoz. Innét kértek fel a Tanítóképző Karhoz, ahol névleg dr. Bányai János és dr. Gerold László tanított, de helyettük én okítottam a leendő tanítókat. Arra kellett volna oktatnom őket, hogy miként kell megtanítani az alsós tanulókat írni, olvasni, ám erről halvány elképzelésem se volt. Különben is, ezzel a módszertanos tanárnak kellett foglalkoznia. Tanítottam helyette irodalomelméletet, irodalomtörténetet, esztétikát, stilisztikát, elvittem a hallgatókat a Városi Könyvtárba, a Városi Múzeumba. Az egyetemen szerettem tanítani, a hallgatók is szerettek, még a bajai Tanítóképző Kar vendéghallgatói is sokáig emlegettek. Aztán a zombori magyar tanítóképzőt elvitték Szabadkára, én nem mentem vele.

Tanárból hogyan lettél végül újságíró? Mi volt az a döntő tényező, ami miatt feladtad a pedagógusi pályát a zsurnalisztikáért?

– Nekem még megtanították, hogy hol született Arany János, meg Madách Imre, de azt csak sokkal később tudtam meg, hogy ezek a települések nem tartoznak a mai Magyarországhoz. Tehát valami XIX. századi tanmenet alapján tanítottak, én nem akartam ebbe a hibába esni, másfelől rühellettem, hogy többet kell adminisztrálnom, mint tanítanom, aztán ott volt a napi ingázás – meg az addiginál kétszer nagyobb felkínált fizetés. Ennyire prózai volt a döntésem indoka. Sokkal korábban kezdtem publikálni, mint tanítani. Első filmkritikám két év híján 50 éve jelent meg. Az Új Symposionban, a Hídban, az Üzenetben, a Kilátóban publikálni nem volt igazi újságírás, de azzal is próbálkoztam, először a Magyar Szó Dunatáj című mellékletében. Egyszer otthonomban felkeresett két szerb ajkú férfi – a későbbi igazgatóm és főszerkesztőm –, hogy állást kínáljanak a Zombori Rádióban. Azt hittem, lektort keresnek. Rábólintottam. A felvételnél kiderült, hogy szerb szövegeket kell fordítani, majd mikrofon előtt beolvasni, na, ettől csináltam össze magam. Fél év múltán kineveztek felelős szerkesztővé, tagja lettem a szerkesztőségi kollégiumnak, ami számomra a legfeleslegesebb és legunalmasabb társaság volt – mindig is idegenkedtem a kollektív munkától, a magam útját szerettem járni.

A Zombori Rádióban a nyolcvanas évek első felében kezdted a pályát, ahol felelős szerkesztői, műsorigazgatói és megbízott igazgatói minősítésben közel harminc esztendőt töltöttél el. Mi mindenből állt össze, mi mindenben merült ki ez a munka?

– Abban az időben a Zombori Rádió középhullámon Budapesttől Fiuméig hallható volt, rajtunk is tartotta a fülét az állambiztonság, meg az éber hallgatók. Félrehallottak egy nevet, máris ment a feljelentés, hallottak egy nótát, azt hitték, irredenta tartalmú, nyomban jött a rendőrség. Miután elvették tőlünk a középhullámot, hallgatóságunk zöme Baranyában élt – velük napi, nyilvánosság előtt zajló kapcsolatban álltunk, majd jött Horvátország elszakadása. Műsorigazgatóként rám hárult a magyar, a szerb, a horvát, a bunyevác, a roma és a német nyelvű adás felügyelete – ekkor vettem egy csúcsminőségű rádióvevőt, hogy 24 órán át figyelhessem az adást. Az utolsó fizetésemből, mert utána hónapokig nem kaptunk bért, mert egy belgrádi üzletember megvette a Zombori Rádiót lányának játékszerül, akit végtére nem érdekelt az egész, mint ahogy az apját sem. Ekkor kellett megbízott igazgatóként megőriznem és megmentenem a Zombori Rádiót. A dolgozókkal közöltem, hogy ez csak akkor sikerülhet, ha összetartunk, kötelékben repülünk. Aztán azok árultak el elsőként, akikre leginkább számítottam. A rádiót végül a regnáló demokrata hatalom bezárta, munka nélkül maradtam. Ekkor derült égből villámcsapásként érkezett Bordás Győző, akkori igazgató ajánlata, hogy lépjek át a Magyar Szóba.

Szakmailag kiforrott újságíróként kerültél a Magyar Szóhoz, ahol egy bő évtizedet töltöttél. Bár kritikusként és szépíróként előtte is folyamatosan írtál, a rádiós munka után hogyan élted meg az újságírást a nyomtatott sajtóban? Egymáshoz viszonyítva, mi az előnye, illetve a hátránya az egyiknek, és mi a másiknak?

– Rádiósként megtanultam, hogy a műsor nem áll össze önmagától, hogy léteznek betartandó határidők. A Magyar Szónál sem múlhatott el nap anélkül, hogy ne adtam volna egy, vagy több szöveget a szerkesztőknek. Számomra nem jelentett törést a rádiózásról áttérni a nyomtatott sajtóra, a rádióban elhangzott szövegeket is megírtam, a riportokra, interjúkra felkészültem, ami egyfajta arányérzékkel ruházott fel a nyomtatásra kerülő szövegek elkészítéséhez. A fotózás meg a hobbim volt.

Bármilyen, elektronikus vagy nyomtatott médiában is folytattad újságírói munkásságod, egy valami sohasem változott, mégpedig a helyszín: Nyugat-Bácska. (Nem mellesleg a térség irodalmi és művelődésszervező tevékenységednek is fontos tényezője.) Újságíróként/emberként hogyan élted/éled meg a számodra otthont jelentő Nyugat-Bácskát?

– Nyugat-Bácska a földi édenkert. Van itt minden, amit az ember megkívánhat: síkság, dombok, folyó, csatornák, más vízfolyások, erdő, évszázados, sőt évezredes történelmi emlékek, nagyszerű emberek, sokféle nép. Valójában a központba, Zomborba szerelmesedtem bele, ami a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben reményteljes ipari fellendülést mutatott, versenyképes mezőgazdasági termelést folytatott, a kulturális élet úgy pezsgett, hogy csak kapkodtam a fejem. Ez a hajdani megyeszékhely a kilencvenes évektől a pusztulás szakadékába zuhant – ma a XIX. századból átmentett indentitás jellemzi, és a XXI. századi önazonosságát még korántsem találta meg.

Újságíróként melyek voltak a kedvenc témáid? Mivel szerettél a leginkább foglalkozni, illetve mi jelentette a számodra a legnagyobb szakmai kihívást?

– A faluriportokat, az útirajzokat, meg a kis színeseket, a Jó reggelt! rovatot kedveltem. Riportozás terén Németh Zoltán kolléga utolérhetetlen volt, de a műfaj engem is sarkallt: kutatni kellett, megtalálni a megfelelő beszélgetőtársat, azonos hangütésre kerülni velük, hogy megnyíljanak, végül úgy becsomagolni a tapasztaltakat, hogy az olvasó számára egyszerre legyen informatív és szórakoztató. Kemény műfaj, ezért szerettem. Az apró színesek voltaképpen mini-kommentárok, amelyekben szájbarágás nélkül mondhat véleményt az újságíró a világról.

Újságírói pályafutásod során nagyon fontos helyszín volt a számodra a zombori piac. Ha elutazol valahová, ott is felkeresed a helyi piacot? Ha igen, mit figyelsz meg ilyenkor? Mi mindent lehet megtudni egy adott helyről a piacon tapasztaltak alapján? Mit jelent a számodra a piac mint jelenség, és konkrétan a zombori piac?

– A piac az adott kisvilág középpontja, tornáca pedig a nyilvános WC (buta elnevezés ez a „nyilvános”, a rómaiaknál valóban nyilvánosak voltak a közvécék, de ma már biztosított bennük az intimitás). Hosszabb útjaim során nem hagyom ki a közösségi illemhelyeket, rengeteg tanulsággal szolgálnak az ott lakók civilizációs szokásairól, kulturális elvárásaikról, az uralkodó mentalitásról. A piac kiemelt közösségi térség, Zomborban a templom mellett a második legfontosabb. A magyar ajkú lakosság a misén találkozik, majd a piacon, a kora reggeli órákban, később ugyanis már mások veszik birtokba ezt a helyet. Utazásaim során megfigyelem, mi a domináns portéka a piacon, hogyan szólnak a vásárlók az eladókhoz, miként kínálják portékájukat a kofák, meg-megállok szót váltani a járókelőkkel, árusokkal, és ha kedvemre való gasztronómiai kínálatra találok, meg is kóstolom, meg is vásárolom azokat. A zombori piac sajátos jellege abban mutatkozik meg, hogy a közelmúltban felújított külső mögött látni véljük a hajdani kupuszinai és doroszlói kofák dugig töltött vesszőkosarait, mintha hallanánk pletykálkodásukat. Talán a piac az egyetlen hely a városban, amelyen nem gázolt át az idő.

Újságíróként kerültél-e netán karriered során kellemetlen vagy bizarr helyzetbe?

– Rádiósként rendszeresen részt vettem a Magyar Szó és a Dunatáj élőújságain. Ezeket a módfelett népszerű rendezvényeket Tóth László készítette elő és vezette, akitől rengeteget tanultam és kamatoztattam a műsorszervezésben. Szilágyin volt fellépésünk, az én feladatom volt, hogy interjút készítsek a színpadon Herceg Jánossal. Nem beszéltük meg a témát előre, ezt később se tettem soha. A színpadon volt egy állványra szerelt mikrofon, meg az én kezemben egy másik. Bejelentettem a közönségnek, hogy a következő percekben az írófejedelemmel beszélgetek, erre János bácsi – lévén töksüket – egy elegáns mozdulattal kikapcsolta a hallássegítő készülékét, belső zsebéből elővett egy négyrét hajtogatott paksamétát és felolvasott egy végenincs elbeszélést. Nem az állványra rögzített mikrofonba, hanem amit én tartottam nyújtózkodva az orra alá. Így vált belőlem újságíró helyett szerves mikrofonállvány, puszta dekoráció.

Melyek a legemlékezetesebb pillanatok és élmények, amelyeket újságíróként szereztél?

– Az imént említett epizód mellett a baranyai faluriportok. Volt egy település, ahol a vezető még tizenhét fontos posztot töltött be, kezdve a tűzoltóktól a vadászokon át a művelődésig. Mindenben ő volt az illetékes, így riport helyett interjú lett az egészből. Minden baranyai látogatás a borospincében zárult – a függetlenségi háború után is jártam Horvátországban, és elképedve láttam viszont azon helyek hűlt helyét, ahol korábban meghitt órákat töltöttünk a már említett Tóth Lászlóval egyetemben. Megtörtént, hogy a polgármester fejemre olvasta, hogy megírtam, amit mondott. Az ilyen esetek kivédésére minden beszélgetést rögzítettem.

Bár sokan elsősorban irodalomtörténészként, kritikusként és prózaíróként ismernek, a megélhetést biztosító újságírói pályád sem elhanyagolható, amiről díjaid és kitüntetéseid is árulkodnak. Mekkora erőfeszítést jelentett a kettőt évtizedeken át párhuzamosan művelni?

– Amennyiben valaki elkötelezi magát a betűvetés mellett, annak lényegében mindegy, mit ír. Én például udvarolni is csak írásban tudtam, van egy jótollú kollégám, aki versek, elbeszélések és regények mellett – bértollnokként – halotti búcsúztatók írásából tartotta fenn magát. Egy másik költő barátom télen úgy melegedett, hogy feltüzelte verseskönyve példányait. Nálunk irodalomból nem lehet megélni. Én nem vacilláltam soha a zsurnalisztika és a szépirodalom között. Minden írásomat ujjgyakorlatnak tekintettem. A zsurnalisztika adta a feszességet és kötöttséget, nem egyszer a témát egy irodalmi elrugaszkodáshoz. Ugyanakkor az író a stilisztikában egészítette ki az újságírót.

Egy korábbi beszélgetésünk során azt mondtad, hogy az újságírás naprakészségre és időbeli pontosságra tanított. Visszagondolva újságírói pályafutásodra, mi minden jut eszedbe, amit még ezenfelül az újságírástól kaptál?

– Kritikus látásmódot, amit többször fel is róttak nekem, a kötelességvállalás tudatosságát, s nem utolsósorban őszinteséget. Ma nem szeretnék újságíró lenni. Általánosságban, nem vajdasági vonatkozásban állíthatom, hogy a pártatlanság és tárgyilagosság helyébe a pártosság és a szabadszájúság lépett. Legtöbbet talán a mocskolódás hoz a konyhára, némelyek gyomorforgatóan írnak, hazudnak, gátlástalanul dobálják a sarat. Ez már nem újságírás, hanem pártkatonák küzdelme a betevőért. Akik meg nem állnak be a menetoszlopba, és még megtűrik őket a médiumok közelében, hangzatos címek mögött a semmit adják el.

A technikai fejlődésen túl, hogyan látod: mennyire és milyen irányban változott meg az utóbbi negyven évben a média világa?

– Örök érvényű szabály, hogy a média uralja a világot. Akinél az információ, annál a hatalom. A különböző közösségi felületek igyekeznek demokratizálni ezt a hatalmat, de a tömeg mindig hatalomvágyó. Hol vannak azok az idők, amikor az angol úriember munka előtt a reggelinél elolvasta a napi újságokat? Ma maga alá temet az információ. Csupán a nyomtatott sajtó biztosít némi lassítási lehetőséget. Csakhogy a nyomtatott sajtónak fel is kell nőnie ehhez a feladathoz.

Szerinted mi a jó újságíró, publicista ismérve?

– Legyen felismerhető egyénisége, kutatói erénye, nyelvi és stilisztikai kompetenciája, őrizze alkotói és személyes autonómiáját, válogassa meg témáit. Ne feledje, hogy nem önmagának, hanem az olvasónak ír.

Hogyan telnek a nyugdíjas napjaid?

– Szinte teljes vakságban, emlékezetből írok, de azt folyamatosan. A nyugdíjas lét előnye, hogy nem kell olyanokkal találkoznom, akikkel nem érzem jól magam, meg hogy se gatyarohasztó melegben, se zimankóban nem kell téma után kajtatni. A téma itt van a fejemben.