Van, akinek az utazás kaland, van, akinek pihenés. Van olyan utazó, aki szeret biztosra menni, és olyan is, aki élvezi, hogy sodorja az élet. Van olyan, aki a tengerparton heverészik a legszívesebben, olyan, akinek a történelem csodáinak felfedezése okoz örömöt és olyan is, aki inkább a természetet hódítja meg. Rengeteg tudományos kutatás igazolta már eddig, hogy az utazás a testi és szellemi egészségünket is rendkívül pozitívan befolyásolja. Még a gyakorlott világjárók számára is folyamatos meglepetést okozhat, ahogyan a személyiségüket formálja egy-egy utazás. A folyamatosan növekvő kalandvágy szinte természetesnek tekinthető, de vannak olyan tulajdonságok, amiket ugyan az utazásaink által élünk meg a legnagyobb dózisban, felhasználásuk mégis a mindennapokban történik. Arra, hogy egyáltalán miért van meg sokunkban az utazás igénye, miért nem jó mindnyájunknak, ha csak otthon üldögélünk egész életünkben, talán önmagunktól is azt válaszolnánk a legtöbben: a felfedezés, az új csodák megismerése, a hétköznapokból kimozdító, másfajta ingermennyiség az, amire a legtöbbször vágyunk. Emellett az önállóságra és annak fejlesztésére való igényünk is generálhatja bennünk azt, hogy utazni akarjunk.
„Tódor fiunk megpakolta tarisznyáját, vállára dobta, és 17 évesen, egyes-egyedül nekiindult világot látni. Első úti célja Észtország. A megannyi új kaland mellett nem hagyta ki a számára egyik legfontosabb dolgot, a néptáncot sem. Hetedhét országon túl bemutatta eredetét, kultúráját és természetesen önmagát. Tódor, nagyon büszkék vagyunk rád!” – erre a bejegyzésre lettem figyelmes augusztus elején az egyik legnépszerűbb közösségi oldalon, amelyet az óbecsei Varró Tódor édesanyja tette közzé. A 17 éves gimnazista fiú július végén utazott el Észtországba egy önkéntes tábornak köszönhetően. Tette mindezt teljesen egyedül, szülői kíséret nélkül.
Munka a Community House előtt: behaton térköveket tisztítottak az önkéntesek (Fotó: Varró Tódor archívuma)
– Tavaly novemberben az Óbecsei Gimnázium tanulójaként részt vettem az Erasmus+ programban, amelynek köszönhetően Spanyolországba utazhattunk. Az életben nincsenek véletlenszerű találkozások. Decemberben kórházba kerültem, ahol egy három hónapos kisbabának az édesanyja volt a szobatársam, aki egyébként egyetemi tanár. Ő mesélt nekem ezekről az önkéntes táborokról. Amikor hazajöttem, alaposabban utánanéztem miről is szól a MIS programja (Mladi Istraživači Srbije), és kiderült, hogy ők csak közvetítőként működnek. Először is csatlakozni kellett hozzájuk. Ők mutatják be azokat az önkéntes táborokat, amelyek elérhetőek Szerbiából, de nem segítenek az út szervezésében, az nem az ő hatáskörük, csak bemutatják a különféle táborokat a Távol-Kelettől kezdve Európán át egészen az Amerikai Egyesült Államokig. Ahogyan a neve is mondja, önkéntes munkáról van szó, és minden költség magát az utazót terheli. A szálláshelyet és az étkezést azonban ők biztosítják. A szüleim kezdetben nem osztották az utazás iránti lelkesedésemet, de én titokban tovább informálódtam, nézegettem a táborokat. Egy észtországi néptáncfesztivál (Märjamaa Folk) keltette fel az érdeklődésemet, és első alkalommal nem is szerettem volna nagyon messzire menni, hiszen egyedül utaztam. Ebben a programban összesen heten vettünk részt volontőrként, rajtam kívül volt egy mexikói, egy kínai, egy oroszországi, egy spanyolországi, egy franciaországi és egy törökországi önkéntes. Vannak bizonyos feltételek, például az angol nyelv ismerete kötelező. Az angollal nincs gondom, az észttel viszont annál inkább, ez a nyelv eléggé távol áll minden másik nyelvtől. Magát az utazást természetesen egy bizonyos felkészülés előzte meg. Tudtam, hogy hol van Észtország, de azt például nem, hogy gazdaságilag Európa egyik leggyorsabban fejlődő országa. A közbiztonság igen szilárd ebben az országban, fontos volt számomra, hogy biztonságos helyre utazzak. Végül e pozitív tényezők hatására zöld jelzést kaptam a szüleimnél is – mesélte Tódor.
Tódor az észt néptáncfesztiválon magyarpalatkai sűrű magyar és korcsos táncokat adott elő (Fotó: Varró Tódor archívuma)
A fiatal fiú július 29-én indult Óbecséről Budapestre, majd onnan indult járata Finnországba. Az átszállás miatt városnézésre is jutott ideje: Helsinkiben töltött egy teljes napot, majd innen utazott tovább az észt fővárosba, Tallinnba, ahol szintén volt alkalma a várossal való ismerkedésre. A néptáncfesztiválnak Märjamaa adott otthont, így ez a város volt Tódor úti célja is. A fiatal fiú szabadidejében szívesen fotóz, elmondása szerint a természetfotózás, azon belül is az állatok fotózása áll a legközelebb a szívéhez. Sikeresen szerepelt különféle fotópályázatokon, és részt vett egy online tanfolyamon is, hiszen, mint mondja, fontos számára, hogy ezen a téren is folyamatosan képezze magát. Tódor a különféle rendezvényeken, születésnapokon is vállal fotózást: az így összegyűjtött pénzből fedezte az utazással járó költségeket.
Az önkéntesek a fesztiválon fellépők produkciót is megtekintették (Fotó: Varró Tódor archívuma)
– Tallinnból Märjamaába is egyedül kellett eljutnom. Városnézés után elmentem a buszállomásra, majd onnan a néptáncfesztivál helyszínére utaztam. A buszállomáson is akadtak problémák, mert nem mindenki beszélte az angolt. Végül csak megoldódott ez is. Märjamaában már vártak bennünket, önkénteseket. Az első napon még nem volt konkrét munkánk, a várossal ismerkedtünk, felmértük a terepet, hiszen két színpadon zajlott a fesztivál egy időben. A rendezvénnyel kapcsolatos tevékenységekből vettük ki mi is a részünket, tehát székeket, padokat pakoltunk, a nem helybéli néptáncosokat kísértünk, takarítottunk. Persze volt olyan is, amikor éppen nem volt semmi teendőnk, akkor mi is néztük a fellépéseket. A fesztiválon már délelőtt 11 órakor elkezdődött a program, és egészen hajnalig tartott. Főleg észt néptáncosok mutatkoztak be, de érkeztek néptáncosok Hollandiából és Litvániából is. Értesítettek bennünket, hogy aki tud néptáncolni, az nyugodtan vigye magával a népviseletét is. Nekem ez pont kapóra jött, hiszen jómagam is néptáncos vagyok. A fesztiválon lehetőségem adódott színpadra lépni, így bemutathattam a kultúránkat. A Vajdasági Gyermek- és Ifjúsági Szólótáncversenyen az óbecsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör tagjaként arany minősítést érdemeltem ki tavaly, ezt a produkciót adtam elő az észt közönségnek is. Magyarpalatkai sűrű magyar és korcsos táncokat mutattam be. Amikor lementem a színpadról, nagyon sokan odajöttek hozzám, kértek közös fotót, ez nagyon meglepő volt számomra, nem szoktam ehhez hozzá. Aztán az is előfordult, hogy mentem a boltba, és odajöttek hozzám az utcán, hogy én vagyok-e az a táncos fiú, aki fellépett a rendezvényen. Én ugye a szerb zászlót vittem magammal, de elmondtam, hogy nemzeti kisebbség tagjaként a magyar népi kultúrát ápolom. Egyik este bácskai táncokat oktattam az észteknek. Az ő világuk teljesen más, mint a miénk. Az időjárás nagyon gyorsan változik, erre fel is hívták a figyelmünket, hogy az ember egyik pillanatban még rövidnadrágban és pólóban van, a másik pillanatban viszont már szüksége van melegebb holmira. Megtörtént például, hogy bementünk a boltba, és mire kijöttünk, szakadt az eső, és le is hűlt a levegő nagyon. Mindenre fel kellett készülnünk, tudtuk, hogy ha egy adott pillanatban nagyon meleg is van, nem biztos, hogy így is marad. Talán az időjárás miatt az észtek mentalitása is ilyen: mindenre fel vannak készülve. Általánosságban elmondható, hogy nyitottak, gyorsan ismerkednek. Elég hirtelen emberek, még ha valamit el is terveznek, könnyen változtatnak az egész koncepción – osztotta meg tapasztalatait Tódor.
Közös fotó a repülőtéren Johannes Erm észt tízpróbással (Fotó: Varró Tódor archívuma)
Hozzátette, hogy az önkéntes tábornak köszönhetően rengeteg élménnyel gazdagodott, és számos más kultúrát ismerhetett meg.
– Sok helyről érkeztünk, nagyon sokféle embert ismertem meg. Első nap elkezdtünk vacsorázni, és észrevettük, hogy a Kínából érkezett volontőr nem nagyon tudta használni az evőeszközöket, ők ugye pálcikával étkeznek. Másodsorban, mivel egyedül utaztam, kénytelen voltam a személyes holmijaimra még jobban vigyázni. Megtanított tervezni ez az utazás, valamilyen szinten fegyelemre is nevelt. Az utazás során egy új kultúra, egy új ország szemlélői leszünk, itt kell boldogulnunk. Ez megkövetel egyfajta nyitottságot és a nézőpontváltás képességét. Így lett egy kerek mese az egész. Azzal, hogy kórházba kerültem, tehát egy nagyon rosszból lett végül életem egyik legszebb és legmeghatározóbb élménye. Mindennek megvan a miértje. Nagyon szép az, ha az ember meglátogathat egy országot, de így csak az adott ország kultúrájának a habját kóstolja meg. Rendesen csak akkor tudja megismerni az ottani embereket, ha közöttük, velük él bizonyos ideig – mondta Tódor.
Az óbecsei fiatalra még egy utazás vár az idén, legközelebb Törökországba utazik édesanyjával. Elmondása szerint jövőre is szeretne eljutni egy önkéntes táborba, de azt még nem döntötte el, hogy hova utazzon.
Nyitókép: Tódor a tallinni kikötőnél (Fotó: Varró Tódor archívuma)
