Az ENSZ kezdeményezésére 1978 óta tartják meg a lefegyverzés hetét. Egy hét az évi ötvenvalahányból azonban nem lehet elegendő arra, hogy a béke felé lendítse el az emberiséget. A sok lokális jelentőségű ellenségeskedés, konfliktus mellett jelenleg két olyan nagy háború is dúl, gondolva itt az orosz–ukránra és az izraeli–palesztinra, amely geopolitikai fontosságánál fogva kezdettől fogva magában hordozza a veszélyt, hogy világméretű konfliktussá növi ki magát.
Ha az emberiség működését tényleg a nemzetek együttműködése határozná meg az ENSZ égisze alatt, akkor a 21. században, a technológiai haladás korszakában már nem sok háborúval kellene szembesülnünk, különösen nem azokon a területeken, amelyeket racionális gondolkodásra szoktatott észjárásunk a fejlett, civilizált régiók közé sorol. Európában, az újkori technológiai és emberjogi haladás őshazájában a 21. században eszerint már nem volna szabad, hogy háború törjön ki.
Ebben az önáltatásban élt az európai emberek többsége a II. világháború vége óta. A mindent elpusztító atomháború veszélyének a lehetősége felvillant olykor ugyan elméjük „vészjelzőjében”, de civilizáltságuk önhitében ringatva magukat egy véres, városokat földig romboló, az I. világháború lövészárokharcait felidéző, a tüzérségen alapuló háborúra aligha gondoltak, 2022-ben ez mégis megtörtént.
Az elektronikus médiában és a világhálón rögtön ez a háború lett a kulcstéma, azonnal a feledés süllyesztőjébe küldve az egészen addig központinak számító, de a médiafogyasztók részéről már fáradó figyelemmel követett kulcstémát. Ha az ember csak az elektronikus médiából és a világhálóról követné a világban végbement eseményeket, és nem élte volna meg közvetlenül is a saját koronavírus-járványról szóló tapasztalatait, akkor az erről szóló putyinos viccre utalva valóban azt gondolhatta volna, hogy az orosz elnök egyetlen háborúra szólító szavával abban a minutumban megszűnt az emberiséget addig pusztító pandémia. A vírus- és oltásszakértők éveken át tartó médiauralma után szinte egyik pillanatról a másikra a biztonságpolitikai szakértők médiauralmának a napjai jöttek el, és az első kommentárokban rendre ott szerepelt a mondat, hogy senki sem gondolta volna, hogy Európában a II. világháború után újból háború törhet ki.
Ez a sokat ismételgetett bevezetőnek szánt fölvetés mindenekelőtt a kérdezők száján kétszeresen is bosszantó lehetett annak, aki ebben a mai posztmodern, szenzációhajhászásra és érzelmi manipulációra kiélezett közlésvilágban még mindig ragaszkodik a tényszerű fogalmazáshoz. Azok ugyanis, akik szavaikban eddig Európát rendre kiegyenlítették az Európai Unióval, most hirtelen fölfedezték azt – ami egyébként a tények ténye és csak az elfogultan nyugat-orientáltan gondolkodó ember nincs tisztában vele –, hogy Ukrajna, sőt még Oroszország is (legalábbis annak a meghatározó nyugati része) ugyanúgy Európában van, mint az EU. Az is bosszantó volt ebben a mondatban, különösen annak, aki a volt Jugoszlávia területén él, hogy egy szóval sem említették, volt már egy II. világháború utáni véres háború Európában az orosz–ukrán háború előtt a kilencvenes években a Nyugat-Balkánon, ugyanúgy Magyarország szomszédságában, csak nem ezer, hanem egy-kétszáz kilométerre tőle vagy közvetlenül a határa mellett, például Baranya Horvátországhoz került déli sarkában, a magyarok által is lakott Drávaszögben. Somogyban 1991. október 27-én a szerb oldalon harcoló jugoszláv katonaság vélhetően egy eltévedt harci repülőgépe két darab kazettás bombát oldott ki Barcs déli határán, miután 294 repeszgránát hullott a területre, amelyek 15 kivételével mind felrobbantak. A vizsgálat idején mintegy 150 magyarországi lakost kellett ideiglenesen kitelepíteni, Jeszenszky Géza akkori magyar külügyminiszter és a helyszínre ellátogató Antall József akkori magyar miniszterelnök erélyesen tiltakozott a jugoszláv vezetőségnél, amely ország akkor már csak Szerbiát jelentette (még Koszovóval együtt) és Crna Gorát, azaz Montenegrót. Erről azonban, úgy látszik, már mindenki megfeledkezett, mint ahogy a kilencvenes évek délszláv háborúiról is, amelyek kisebb-nagyobb háborúk, fegyveres konfliktusok sorát jelentették egy egész évtizeden át, kezdődve Szlovéniában 1991 elején, folytatódva Horvátországban, majd Boszniában, utána Koszovóban és Kis-Jugoszlávia NATO-bombázásával lezárulva 1999 tavaszán (ha nem számítjuk bele a konfliktussorozatba a 2021-es észak-macedóniai macedón–albán összetűzést).
Külön tisztelet azon keveseknek, akik az orosz–ukrán háborút a II. világháború utáni első európai háborúnak nevező kérdezőket korrigálva figyelmeztettek a kilencvenes évek délszláv konfliktusaira, merthogy a Balkán szintén Európában van, akárcsak Ukrajna vagy Oroszország. Az azonban senkinek sem jutott eszébe – én legalábbis ilyennel nem találkoztam –, hogy a kilencvenes évek délszláv háborúinak mintázata kísértetiesen emlékeztet a még zajló orosz–ukrán háborúéra. Első felében ez is a szláv testvérnépek kiprovokált harca volt, ez is egy szétbomlasztott államszövetség utódállamai és népei között zajlott, ebben is a kierőszakolt hatalomváltáshoz vezető, tömegmozgalommá szélesedő nacionalista felbuzdulás indította el a nemzeti összetűzéseket, a katonailag erősebbik fél ebben is a saját veszélyeztetett, országától fegyverrel elszakadó nemzetrésze védelmében indította el a háborút, ezt is a menekültáradat kísérte mind az országon belül, mind a nyugati országok felé irányulva, ez is a nyugati orientáltságú országrészek harca volt a keleti orientáltságúakkal szemben, a háttérből a Nyugat ebbe is aktívan beavatkozott az egyik fél mellett, a katonailag erősebbik felet ebben is szankciók sokaságával sújtották a nyugati országok és még sorolhatnánk a párhuzamokat.
Egy kis túlzással kijelenthető ezen megdöbbentő hasonlóságok alapján, hogy a kilencvenes években a Nyugat-Balkánon a későbbi orosz–ukrán háborút játszották el kicsiben és élőben. De hogy ne tűnjön összeesküvés-elméletnek, mondjuk csak azt, hogy a jelenlegi európai háború a kilencvenes évek európai háborújának a hasonmása.
Az azonban senkinek sem jutott eszébe – én legalábbis ilyennel nem találkoztam –, hogy a kilencvenes évek délszláv háborúinak mintázata kísértetiesen emlékeztet a még zajló orosz–ukrán háborúéra.
Nyitókép: Ótos András felvétele
