Május 15-éhez közeledve kíváncsi voltam, hogy vajon mit írhat „az emberiség korszerű tudástára" egy olyan erkölcsileg is megfoghatatlan fogalomról, mint amilyen a modern család. A keresősáv alatt közvetlen megjelent a Wikipédia lexikális magyarázata, mi szerint „a család emberek közössége vagy több közösség kapcsolata, ahol a tagok között leszármazotti, házassági vagy örökbefogadási kapcsolat van". Az első tíz találatban néprajzi megközelítésről is olvastam, amely a monogámia és a poligámia fényében taglalta a család különböző típusait. A digitális listán több ízben is szerepelt az ENSZ kezdeményezése, amelynek keretében 1994-től május 15-ét a család nemzetközi napjaként ünnepeljük.
A találatok első oldalának alján aztán meglepetés ért: a család közhely – állította az egyik cím. A hirtelen felháborodásom csillapodott, amikor elolvastam az indoklást: „Mindenki beszél róla, mindenkinek megvan a róla alkotott képzete és a hozzá való viszonyulása, de hogy mi is valójában a család, azt manapság egyre kevésbé merik határozott értékek mentén definiálni."
Alig három évtizeddel ezelőtt még minden kétséget kizáró választ kaptam a fenti kérdésre: a nagymamám szerint a család egy férfi és egy nő eltéphetetlen kötelékén alapszik, amely oly erős, hogy biztos alapot nyújt a gyermekeik fejlődéséhez.
Anyukám inkább a családtagok közötti minőségi kapcsolatra helyezte a hangsúlyt. Példamutatásával számtalanszor alátámasztotta, hogy a feltétel nélküli szeretetet kizárólag a családban tapasztalhatja meg az ember. Ebből csírázik ki az egymás iránti elfogadás és a bizalom, amelyek alappillérei az önmegvalósításnak.
Apummal leginkább a világ nagy dolgairól vitáztunk akkoriban, így a családról szóló beszélgetéseinket is egy általánosan elfogadott tétellel kezdte: a család a társadalom sejtje. Elmefuttatásaink folyamán többször is elemeztük, hogy milyen mélyrehatóan fogalmaz a szociológusok által hangsúlyozott definíció. Átbeszéltük, hogy a sejt minden élőlény szerkezeti és funkcionális építőeleme. A legkisebb élő egység nélkül pedig szerv, test és lélek sincs. Így társadalom sem létezhet család nélkül – vonta le a deduktív következtetést a matematikus apám. Számára ugyanis a sejt és a család analógiáján alapuló premisszák minden kétséget kizáróan bizonyították az életképes társadalom konklúzióját.
Manapság azonban már semmi sem logikus, és semmi sem egyértelmű. Minden megkérdőjelezhető és kétségbe vonható. Még az olyan alapvető érték is, mint a család. „Mert a mai világban minden és mindig változik. A korábban stabilnak és biztosnak hitt elvek bizonytalanná válnak, és az egykor megdönthetetlen alaptörvények is megkérdőjeleződnek. A változás alapvetően jó dolog, feltéve, ha a jobbítás, jobbulás irányába visz. Vannak azonban olyan változási tendenciák is, melyek több értékveszteséget hoznak, mint amennyi értéktöbbletet alkotnak. Ilyen tendencia a családok abszolút értékének megkérdőjelezése, fontosságuk átértékelése" – olvastam tovább a közhelyként való meghatározásról szóló gondolatmenetet a behir.hu oldalon.
Hát igen... Már a nagymamám által kőbe vésett alapelv is megingott: manapság azt is vitatni lehet, hogy szükséges-e két különböző nemű felnőtt a család alapításához. A másság határtalan elfogadására buzdító reklámkampány olyannyira elhatalmasodott, hogy nem vagyunk képesek túllépni a saját jogaink feszegetésén. A „mindenkinek joga van a családra" felfogás szerint ugyanis bárki nevelhet gyereket, függetlenül a nemzés által szavatolt természetes köteléktől. A modern családban már a férfi is lehet anya, és a nő is vállalhatja az apa-szerepet. Sőt: egy személyben is lehet valaki mindkettő. A korunk embere minden erejével igyekszik rácáfolni Freud és Jung személyiségelméleteire, melyek szerint a gyermek nemi azonosulása szorosan kötődik a családban tapasztalt szerepkörökhöz. Az evolúció által öröklött archetípusok létezését pedig egyenesen kiirtja magából. Mindezt csak azért, hogy bebizonyítsa: joga van mindenre, itt és most. Megtagadni a természet rendjét, tüzes ollóval elvágni azt az eltéphetetlen köteléket, amelyet az édesanya érez a méhében fejlődő gyermeke iránt, és elvenni az édesapától azt a mérhetetlen igyekezetet, amellyel a család biztonságát szavatolná. A mai kor embere oly mértékben igyekszik érvényesíteni a saját jogait, hogy eközben durván megsért minden jogot, amely a gyermekét a születése pillanatában illetné.
A modern szellemiség megkérdőjelezi a nagymamám által emlegetett eltéphetetlen köteléket is. A házasság intézménye ugyanis ma már oly széleskörű, hogy maga az alkotója sem tud eligazodni a törvény adta lehetőségek útvesztőiben. A különböző monogám és poligám fogadalmak mellett a palettát igencsak beszínesítik az egynemű és többnemű élettársi viszonyok, de választható a szabályokat felrúgó, minden tekintetben szabad együttélési forma is. A sok bába között pedig újra elveszik a gyerek, akinek viszont joga lenne egy szabályozott, biztonságot nyújtó környezetben felnőnie.
A hagyományos, gyerekközpontú családalapítás ugyanis mások szükségleteit, igényeit és jogait helyezi előtérbe. Ilyen környezetben bontogattam jómagam is a szárnyaimat: figyeltem szüleim önzetlen lemondásait, melyek révén akadálytalanul haladhattam az önmegvalósítás felé. Az önzetlen döntések biztonságában taposhattam ki a saját utam, és érvényesíthettem a saját választásaimat. Minden pillanatban éreztem a feltétel nélküli elfogadást és szeretetet, amely világhódító és -megváltó erőkkel fegyverzett fel. Példájuk révén jómagam is képes vagyok lemondani a saját vágyaimról gyermekeim érdekében. Számomra a család a mai napig mindaz, ami éltet és cselekvésre ösztönöz: élő sejt, melynek egészsége meghatározza a kisebb és nagyobb közösségek életképességét is.
A mindennapok viszontagságaiban pedig csak reménykedem, hogy a hagyományos értékeket magukba szívó gyermekeim nem számítanak majd csodabogaraknak a korlátlan elfogadások anarchiájában, amelyet modern társadalomnak nevezünk.
