Bartolec Igor újvidéki fotóművész különféle témájú munkáinak nézegetése közben szinte megáll az idő. Az ember megpihen, elgondolkozik magáról és a világról. Jódal Kálmánnak a Bakancs és fal, valamint a Die Liebe c. könyvét illusztrálta, a Kritikus tömeg biciklis rendezvény webfotósaként tevékenykedett, zenés CD-borítókat készít, és különleges szögből fényképez. Közös tárlaton állított ki munkáiból, képeit azonban szívesebben tölti fel az internet fotós oldalaira. A különféle kihívásokról beszélgettünk, amikor minap felkerestem otthonában.
– Éjjeli madárként a késő esti koncerteket és az éjjeli, underground alternatív színházi előadásokat kedvelem – mondta Igor. – Nagyon szeretek ott lenni, amikor történik valami, elsősorban Újvidéken. Amikor meghallottam, hogy a vámövezetben kigyulladt a raktár, rögtön ott termettem. Nehéz volt odajutni, az illetékesek elállták az utamat, de egyik barátnőm, aki ott vámos, a segítségemre sietett. Beengedett a vámhivatal udvarába, ahonnan jó felvételeket tudtam készíteni.
Ezen kívül milyen témák vonzanak?
– Szeretem, amikor ott vagyok, például Újvidéken, a Kínai negyedben, ahol érdekes dolgok történnek. Jók, vagy rosszak, szépek, vagy épp nem szépek. Szeretek ott lenni az élvonalban és digitális fényképezőgéppel megörökíteni „éles” utcai szituációkat menekültekről, narkósokról, halottakról. Az utóbbiakhoz előbb kihívom a mentőszolgálatot. Autóvezetés során születnek az elmosódó fotók, esti fényben a városunk ihlet meg. Szombathy Bálint képzőművésszel készítettem performance-okat, valamint postai küldeményekre specializálódott mail art fotókat. Részt vettem kiállításokon, koncerteken. Fiatalkorban a darker, new wave zenei irányzat követője voltam. Mindig feketében, ballonkabátban és szép tiszta bakancsban jártam, de munkásbiciklin. A testvérháború idején kilőtt terepjárókat fényképeztem, és a mai napig is vonzanak a tönkrement üzemek épületei, amelyeket posztindusztriális romoknak nevezek. Amikor sofőrként kerestem a kenyeremet, Szerbiában egy elhagyatott bányakomplexusnál megálltam, fényképeztem.
Szeretem a vajdasági vágányokon a sok elhagyatott tehervagont fényképezni. Megörökítem a „civilizáció romjait” Újvidéken is, ahol régi, bontásra váró gyár épületét meglátogatom. Elég veszélyes. Vigyázni kell, hová lépek óvatosan, és mit csinálok. Elsőként mentem föl az újvidéki Munkásegyetem tetejére, amely a tetőjavítás után őr nélkül maradt. Ilyen helyeken nagyon jó fotókat tudok készíteni, mert szerencsére nincsen tériszonyom. A tíz megás Nikon cool pixes gépet, amely nagyon praktikus, kézre akasztható, beállítom, és mindig szép képeket tudok vele készíteni. A zsebemben hordom, bárhová megyek.
Hogyan csöppentél bele a fényképek világába?
– Rengeteg régi, családi fényképet örököltem. Bárhova utaztunk, mentünk, gyalog vagy biciklivel, művészfotó készült naplementéről, nyaralásról. A nagypapám, valamint az anyukám fényképezett, akinek nagyon jó szeme volt fotózáshoz, és több fekete-fehér filmet vitt magával. Amíg élt, fel is töltöttem a képeiből az internetre egy fotós oldalra, és sok követője is lett.
Távoli rokonom, aki fotós munkája miatt talán egy évet nálunk lakott, adta a kezembe a Zorkij 4K gépet, és kicsit jobb lencsét rakott rá. Azzal készítettem az első képeimet. Annak idején a darkerokat és a pankerokat kaptam lencsevégre az egyetemek környékén. A fényképezés ábécéjét gyerekkoromban és fiatalkoromban sajátítottam el, mivel bekapcsolódtam az ingyenes iskolai fotószakkörök, később pedig a Branko Bajić Fotó Klub, majd a Foto Kino Szövetség munkájába.
Kevesen tudják rólad, hogy voltál többek között hivatásos testőr, sofőr is. Mesélnél erről?
–. Életemet egyik kedvenc írómhoz, Douglas Adamshoz hasonlítom, ő is volt testőr. Ám nem vette komolyan az életet, s amikor fogytán volt a pénze, bármit elvállalt. Valamiből nekem is meg kellett élni, ezért elvállaltam és mintegy tíz évig végeztem a nem könnyű, felelős testőri munkát, amely sajnos mély lelki sebeket hagyott. Abban az időben nem fotózhattam, hiszen még arra is figyeltek, telefonon kivel mit beszélek. Ez a nagyon kemény munka, bevallom, eltompított. Közben azonban megtanultam házi medencéket is tisztítani. Az élet kihívásai során úgy érzem, minden munka lelki vagy anyagi szempontból a javamra válik.
Amikor sofőrként alkalmaztak, szép, tiszta párnákat és matracokat hordtam szét. Fehér ruhában végezhettem a munkámat. Rengeteg kilométert megtettem, élveztem a tájat. A lassú vezetés közben zenét hallgattam, és újra fényképezhettem. A zene különben fontos része az életemnek. (Beszélgetésünk közben diszkréten szól a komolyzene – a szerző megjegyzése.)
Még a profi fotósok is bevállalnak másodállást, hiszen kevesen mondhatják magukról, hogy megélhetnek belőle, mint ahogy ez sikerült egyeseknek a hetvenes években. Manapság rengeteg időt elrabol tőled a pénzkeresés, emellett a fotósnak rendszeresen kell fényképeznie és karban tartania a gépeit.
Elég a jó felszerelés, hogy jó képek szülessenek?
– Nem elegendő a jó technika. Fontos az alaptudás, szakmai téren az állandó fejlődés és nem utolsósorban a jó szem. Szerintem meg kell tanulni filmre fényképezni, beállítani a fényt. Én szeretem kipróbálni, letesztel, karbantartani a gépeket, és a nekem megfelelőt használni az eseménytől, alkalomtól függően. A polcomon sorakozik az Olympusok közül az analóg OM–1-es gép, a digitális OM–D, továbbá a half-frame-es digitális PEN, továbbá a Leica-másolatú Zorkij 1-es, a Mamiya 500DTL. Mostanában a Leica, Yashica, Ricon, Canon és Minolta gépekkel fényképezek.
A fotóművészek közül kik a példaképeid?
– A „hazaiak” közül Ótos András, Dragutin Savić, Manja Holodkov. Rajtuk kívül más, nagy fotós munkájából is tanulok. Ezek a művészek pedig: Eugene Atdget, Moholy-Nagy László, Imre Kinszki, André Kertész, Robert Capa (magyar nevén: Friedman Endre), Brassai (Halász Gyula), Henri Cartier-Bresson, továbbá a japán Shōmei Tōmatsu, Daido Moriyama, Masao Yamamoto, Tadashi Onishi, Tatsuo Suzuki, Hiroki Fujitani és mások.
Mit jelent számodra a fotózás?
– A fotózás megnyugtat, különösen, amikor fekete-fehér filmre fényképezek. Télen, amikor alacsony a vízállás, megbeszélem valamelyik kollégámmal, s kimegyünk a Duna-partra, a strandra fényképezni. Szeretek „kívülről” különféle vallási eseményeket megörökíteni, valamint digitális géppel például Branka Parlić újvidéki zongoraművésznőt és Philip Glasshoz hasonló, minimalistának nevezett csodabogár-művészeket fotózni, akik érdekes hangszereken játszanak, valamint az elektro- és zajkoncerteken érdekes jelmezben fellépő zenészeket. A koncerteken azonban sokszor rámenősnek, szemtelennek kell lenni ahhoz, hogy jó képeket készítsen az ember, amikor nem engedik a vaku használatát a sötét a teremben, amelyben alig látjuk egymást.
Hogyan reagálnak az emberek, amikor fotózol?
– Az utcán nem veszik jó néven. Sokszor meg kell mutatnom az újságíró igazolványomat. Pesten sem örülnek éppen. Zavarják őket például a japán turisták, akik több géppel kattintgatnak. A boltok előtt álló melósok azonban nem szólnak semmit, ha fényképezem őket. Különben szeretek szépen odamenni az emberekhez és megkérdezni, megengedik-e, hogy lefényképezzem őket. A hajléktalanoknak elmagyarázom, miért szeretném fotózni őket, és utána megmutatom a képeket, ami megnyugtatja őket. Az aludni készülőket azonban nem háborgatom, van éppen elég bajuk. Inkább összegyűjtött, tiszta, meleg holmit viszek nekik. Utcai muzsikusokkal szívesen elbeszélgetek, mivel a Pedagógia Akadémián harmonikát tanultam, és szeretem a zenét.
