Kovács Endre néprajzkutatót, agrármérnököt a Magyar Néprajzi Társaság Sebestyén Gyula-emlékéremmel tüntette ki 50 évnyi néprajzi gyűjtői és kutatói munkájáért.
A díjazott gyengélkedése miatt az elismerést helyette unokája, Brindza Beatrix népdalénekes vette át május 31-én Budapesten. Az 1936-ban született gyűjtő életművét tartalmazó publikációk, könyvek Doroszló és Nyugat-Bácska hiedelemvilágát, gazdálkodását, szokásait, folklórját és hagyományos társadalmi életét mutatják be. A kitüntetés szakmai támogatója volt Lázár Katalin, az MTA Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársa és Barna Gábor professzor, az SZTE Néprajzi Tanszékének vezetője.
A díj apropóján doroszlói otthonában kerestük fel a gyűjtőt. A szorgalmas, ám végtelenül szerény Endre bácsi a meghatottság hangján beszélt az elismerésről. Úgy fogalmazott, álmodni sem mert arról, hogy méltónak találják egy ilyen rangos kitüntetésre. Kovács Endre legfontosabb publikációinak jegyzéke 1974- től datálódik, és az első az Ősrégi települések nyomai Doroszló határában címet viseli, a Dunatáj hetilap 299. számában jelent meg. Ő maga a Doroszló, egy bácskai falu élete című monográfiát említi pályáját indító publikációként, illetve meglátása szerint személyes karrierjében a Doroszló hiedelemvilága (1982, Forum Kiadó) című kötet megjelenése jelentette azt a pillanatot, amikor felfigyelt rá a szakma. Ezt követően publikációiban a népi mesterségek, a mezőgazdasági munkák, szokásvilág, népmesék (Rossz Gyurka, doroszlói népmese, Pusztai Virág rajzaival. Logos nyomda), ünnepkörök következtek, tehát az emberélet szinte valamennyi szegmensét feltárta, bemutatta. Az Újvidéki Rádióban 200 műsoron keresztül tartott előadásokat, amelyekhez ünnepek idején a mai napig visszanyúl a szerkesztőség. A hiedelmekről szóló könyvét a budapesti Néprajzi Tanszéken napjainkban is forgatják, tanárok, hallgatók egyaránt. Kovács Endre büszkén mesélte, ez utóbbi tényről úgy szerzett tudomást, hogy unokája, Beatrix, aki szintén ott tanul, a doroszlói csirajokról írt értekezést, és a merítések megjelölésében nagyapja kapcsolódó munkájára (Körül csillagos az ég, Grafoprodukt nyomda, 2003) hivatkozott. Kovács Endre pályafutása során számtalan anyaországi néprajzi konferencia vendég előadója volt, a szakma folyamatos megbecsülésének örvendett. Mint elmesélte, dr. Bárth János muzeológusnak, néprajzkutatónak tartozik nagy hálával az útmutatásért. Saját környezetében, a nyugat-bácskai térségben és településén afféle fehér hollónak számított eleinte. Az őt fűtő belső motivációról Endre bácsi elmondta, egészen a gyerekkorára vezethető vissza. Lévén édesapja szabómester, állandóan nagy jövés-menés volt náluk. Szemfüles gyerekként sok információt hallott és magába szippantott: a babonáktól kezdve a szokásokon át a nagyobbrészt földműveléssel foglalkozó emberek mindennapi gondjaiig. A pályaválasztásának, a végzettségének köszönhetően aktív része lett a doroszlói közösségnek. A helyi földműves-szövetkezet igazgatójaként (1980–1994), továbbá a helyi közösség tanácsának egykori elnökeként közmegbecsülésre tett szert. A néprajzi gyűjtőmunka során sokat köszönhetett az adatközlőknek, akik bizalommal osztották meg vele a tapasztalataikat és információikat. Amikor azt firtattam, mit üzenne egy kezdő gyűjtőnek, azt válaszolta, fontos, hogy az ember része legyen a közegnek, amelyet kutat, illetve hogy ismerje. Úgy szerencsés, ha a kutatás tárgyát a saját érdeklődési köréhez igazítja. Ő maga jó értelembe vett fanatizmussal és odaadással viszonyult a témáihoz, adatközlőihez, publikációihoz, előadásaihoz. Hatással volt a néprajzra, de a néprajz tudománya is hatott őrá. Azt vallja, van hiedelem, amihez érdemes tartani magunkat, mert jó hatást gyakorol az emberre, önbizalmat adhat. Mint mesélte, különleges a viszonya a növényekhez. Hiedelem szempontjából a keresztes rutafű ,,erejét” nagyra tartja. Gyakran tart belőle a zsebében, különösen a fontos próbatételek előtt. Egyetemista korában el sem indult vizsgázni e szerencsehozó, kegyelmet adó növény nélkül. Megtudtuk azt is, a népi szokásvilág a menyasszony koszorújából és cipőjéből kihagyhatatlannak tartotta a keresztes rutafüvet. Bizonyosan nem ez az (egyetlen) oka, hogy Endre és neje, Erzsébet immár 59 éve élnek boldog házasságban. Frigyük szép példája annak, hogyan áll egy jeles szakmai pálya mögött meghatározó jelleggel a házastárs, aki megteremti a hátteret hitvese ambícióinak. A jeles néprajzkutató tartogat még néhány kéziratot a tarsolyában. Például megírta a doroszlói vegyes kórus tízéves történetét, a Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesület, az Önkéntes Tűzoltó Testület (Szikracsapók, a doroszlói Önkéntes Tűzoltó Testület története és néprajza (1903–2003)), a vadászegyesület több évtizedes krónikáját, kéziratba rendezte egyik felmenője, Tancsik Fábián emlékiratait. Egy költői képpel zártuk a beszélgetést: Endre bácsi elmerengve nézte az udvarában álló több száz éves almafát. Elmesélte, nagyapjától tanult meg gyümölcsfát nemesíteni. Mint mondta, ez olyan tény és momentum, amely kötelezi az embert: továbbadni, továbbéltetni a tudást, amit az elődök hagytak ránk. Búcsúzóul rutafüvet téphettem Kovács Endre kertjének bokráról, ettől máris szerencsésnek és áldottnak éreztem magam.
