Ünnepre készül a topolyai Mara Amatőr Színház. Fennállásának 20. évfordulójára. Ünnepre, amely nemcsak a topolyai Mara Amatőr Színház két évtizedes, minden tekintetben rendkívül jelentős értékteremtő tevékenységével, figyelemre méltó eredményeivel igazolta létjogosultságát, hanem világosan és egyértelműen mindannyiunk tudomására hozta, hogy az 1949-ben alapított és egy évtized után, 1959-ben szégyenletes módon megszüntetett topolyai Járási Magyar Népszínház (hivatásos Népszínház) útját járja, méltóságteljesen, a nagy elődök, az egykori csodálatos topolyai hivatásos színház éltetőinek töretlen, mélységes hitével!
Most, amikor igaz, őszinte tisztelettel igyekszem köszönteni a húszéves topolyai Mara Amatőr Színházat, egyszerűen nem tudom, és nem is akarom elfelejteni azokat, az egykori topolyai hivatásos színházra vonatkozó mondatokat, amelyeket Barácius Zoltán Megkésett rekviem című könyve őriz. Nem akarom elfelejteni, mert úgy érzem, hogy a felnövő nemzedékeknek azért tudniuk kell egyet s mást. Ezért idézem Barácius Zoltánnak (az egykori topolyai hivatásos színház oszlopos tagjának) néhány mondatát: „Szégyenletes tett volt a topolyaiak felszámolása. Hivatalosan fúziót emlegettek: a szabadkai és a topolyai társulat összevonását. Egy erősebb színház létrejöttének az érdekében, Mara (Dimitrijevics Mara, az akkori színház igazgatónője) együtt halt meg színházával, s a színház együtt szenvedett ki Marával!
De volt egyszer egy színház Topolyán! Magyar színház, amelynek fontos szerep adatott meg színháztörténetünkben.”
Csak a fenti néhány mondatot idézem, tudatosan, azzal a szándékkal, hogy Barácius Zoltánnak az egykori topolyai hivatásos magyar színházzal kapcsolatos mondatait a magam véleményével kiegészítsem. Ugyanis az a kis topolyai színház mindannyiunké volt itt, a déli végeken! Az őszinte, igaz ragaszkodás, tisztelet várta mindenhol az akkori topolyai társulatot. S az a kis csapat tehergépkocsin, szekéren, ha kellett, gyalog vitte a színházat, ezeréves nyelvünk, anyanyelvünk csodálatos erejét, szívet-lelket melegítő muzsikáját! S a múzsák „megtisztelték” Bajsát, Zentagunarast, Gunarast, Bácskossuthfalvát, és a Bánság szórványvilágában is ott voltak. Igen, ott voltak Torontálvásárhelyen, Pancsován, Ürményházán, Székelykevén, Hertelendyfalván, hogy ne soroljam tovább. Nagyon szeretném, ha valaki elmondaná, hogy a mögöttünk maradt félszáz esztendő alatt hány hivatásos színházunk vendégszerepelt az itt felsorolt kis településeken?!
Veszem magamnak a bátorságot és most, Topolyát említve, nem az észak-bácskai községről, hanem arról a kisvárosról igyekszem szólni, amelyet Topolyának hívnak, és amely az utóbbi években szinte állandó jelleggel a fejlődés erőteljes kibontakozásának útját járja! S ennek a kibontakozásnak egyik, igen jelentős fejezetét, a művelődési élet sokszínűségének érdembeli megteremtése jelenti! Vagy nem ezt igazolja a topolyai Művelődési Ház megépítése?!
S ezzel kapcsolatban szeretnék néhány szerény mondatot, kérdőmondatot megfogalmazni. Mindenekelőtt a kisváros, Topolya illetékesei számára. Ugyanis úgy érzem, hogy most, amikor a felújított színházterem is majd a Művelődési Házhoz tartozik, lassan a topolyai Mara Amatőr Színház elnevezését is módosítani kellene. Hiszem és vallom, hogy elérkezett az idő, hogy Topolya, több mint hatvan esztendő után, visszakapja egykori legendás színházát, a hivatásos Járási Magyar Népszínházat. Természetesen nem egyik napról a másikra valósulhatna meg ez az elvárás. Nem. Egy lassú, de határozott folyamatos igyekezetről lenne szó. Ugyanis az első néhány esztendőben félhivatásos státus határozná meg a topolyai amatőr színház működését. S lassan, az állandó jellegű társulatépítés mellett, megoldódna a műszak kérdése is!
Gondolatok, amelyeknek egyetlen céljuk van: Az egykori, topolyai Járási Magyar Népszínház minél előbbi újjászületése! És annak ellenére, hogy egyik vajdasági költőnk versében az olvasható, hogy „itt, az álmokat csak álmodni lehet”, meggyőződéssel állítom, hogyha igazán akarjuk, ha mélységes elkötelezettséggel támogatjuk, akkor az álmok is megvalósulnak, megvalósulhatnak! És milyen szép lenne, ha jó néhány esztendő után is ott, Topolyán, az újjávarázsolt Járási Magyar Népszínházban tapsolhatna a közönség, köszönthetné a legendás elődök utódjait!
