Lebegő kavics

Az olvasás számomra olyan, mint Seherezádé számára a mesélés. Alighogy a végére érek egy olvasmánynak, máris belekezdek a következőbe, a folyamatos betűfalás révén igyekezve megidézni az örökkévalót szimbolizáló ezeregy éjszakát. Tizenéves koromban volt ugyan egy pillanat, amikor megijedtem attól, vajon mit fogok a következőkben olvasni azok után, hogy túl vagyok Hemingway, Kafka, Camus és Hesse valamennyi számomra akkoriban hozzáférhető kötetén, szerencsére azonban gyorsan felfedeztem Nietzschét, Faulknert és Dosztojevszkijt. Manapság már egyáltalán nincs ilyen jellegű „gondom”, egymást érik a különböző olvasmányok, amelyek nem ritkán egymást generálják, sokkal inkább már az jelent „gondot”, hogy bokros teendőim mellett mikor érkezem majd elolvasni mindazt, amit szeretnék.

Charles Simic, szerb származású amerikai költő és esszéista nevével korábban is találkoztam már, munkásságára azonban igazából Gojko Božović költő, irodalomkritikus egyik írásában figyeltem föl. A Nezaposleni vidovnjak (avagy Munkanélküli látnok) című esszékötetről értekezve, Božović a könyv egyik művére, a Frulaš u jami (Furulyás a gödörben) című esszére összpontosít, amellyel Simic a költőnek a világban jelenleg betöltött szellemi helyzetére világít rá. A szöveg egy amazonasi törzs különös rituáléját meséli el. A történet szerint a törzs a legjobb furulyását egy mély gödörbe helyezi az őserdő közepén, étel, ital és menekülési lehetőség nélkül. A teljesen magányos furulyás csakhamar játszani kezd, tisztában lévén azzal, hogy törzstársai többé nem hallhatják. A hallgatósága teljesen megváltozott, ő immár csak a magasabb értelemmel és az istenekkel értekezik.

Simic a költészetet kiegyenlíti a magánnyal, a csenddel, az individualitással, a lírai impulzus révén az örökkévalót magába foglaló jelenlegi pillanattal, állapítja meg Božović. A költészet tehát a magány kinyilatkozása, és az minden, ami az egyénnek ebben az irányát vesztett világban maradt. A szöveg annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy legelső alkalommal kikölcsönöztem a könyvtárból a szerző egyik művét, mégpedig az I đavo je pesnik (avagy Az ördög is költő) című esszékötetet. Szerencsére Simicnek számos könyve megjelent szerb fordításban, úgyhogy gyorsan sorra kerültek az újabb olvasmányok: a Fabrika siročadi (Árvagyár), az Anđeli na žici za veš (Ruhakötélen száradó angyalok), a Gledaj dugo i netremice (Nézzél sokáig pillantás nélkül), a Čudovište voli svoj lavirint (A szörnyeteg szereti az útvesztőjét), az Alhemija sitničarnice (A filléres bolt alkímiája) című úgynevezett ellen-műfajú kötetek, amelyek az esszé, az önéletrajzi feljegyzések, a lírai jegyzetek és az aforizmák keveredésével létrejövő megaműfajú szövegeket tartalmaznak, aztán következett a Đavo gudi na raskršću (Az ördög az útkereszteződésen hegedül) című interjúkötet, amelyet a szerzővel szerb fordítója, Vesna Roganović készített, majd a Kasni poziv (Kései hívás) című verseskötet és az Izabrane pesme 1962–2022. című versválogatás hatvan évnyi verstermésből.

A felsorolt művek véletlenül sem ölelik fel Charles Simic teljes munkásságát, több – pontosabb megnevezés híján – esszékötete is még elolvasásra vár, a versprodukciójába pedig éppen csak hogy belekóstoltam, hiszen a negyvenet is meghaladja az angol nyelven megjelent verseskötetei száma. Mielőtt azonban még belemélyednénk abba, miket és hogyan írt, lássuk, ki is volt tulajdonképpen ez a felettébb érdekes figura, aki a Charles Simic névre hallgatott. Dušan Simićként született 1938-ban Belgrádban. Kisgyerekként megtapasztalta hogyan bombázta le szülővárosát mind a náci német légierő, mind a szövetséges amerikai hadsereg. Mint több művében is említi, élete alakulását a Sztálin-Tito Utazási Iroda döntötte el, hiszen szülei nem akartak a kommunista Jugoszláviában élni, ezért 1953-ban elhagyták az országot. Előbb Franciaországba emigráltak, ahonnan egy évvel később az Egyesült Államokba költöztek. Charles ekkor 16 éves volt. Visszaemlékezései szerint akkoriban ő is az amerikai fiatalemberek megszokott életét élte. Korán függetlenedett a szüleitől, sokat utazott, számos munkahelyen megfordult, közben tanult. Állítólag mindig nagy kópé volt. Önéletrajzi írásaiban többször is említi, hogy édesanyja sosem hitte el neki igazából, hogy egyetemi tanár lett belőle, legalábbis kételkedett ebben, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy pernahajder fia csak szórakozik vele. Ezúttal nem tette. Charles Simic valóban felsőoktatási intézményben adott elő, mégpedig amerikai irodalmat és kreatív írást oktatott a New Hampshire-i Egyetemen, 1995 óta az Amerikai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja volt, és tavaly januárban bekövetkezett haláláig világviszonylatban az egyik legjelentősebb kortárs költőnek és esszéírónak számított. Számos irodalmi díjai és kitüntetési közül ki kell emelni az Edgar Allan Poe-díjat, a Zbigniew Herbert nemzetközi irodalmi díjat és a Svet se ne završava (A világ nem ér véget) című verseskötetével 1990-ben kiérdemelt Pulitzer-díjat.

Simic munkássága sokrétű volt, számos társadalmi kérdés foglalkoztatta, a leginkább talán a költő helye a világban, de ez a megállapítás, így kijelentve, igencsak képlékeny lehet, hiszen már maga a költészet felfogása is befolyásolja az ily módon meghatározott érdeklődési kört. Számára a költő nem a társadalmon kívül él, azt írta, hogy el tud ugyan képzelni egy költőt, aki sohasem olvas újságot, de számára az ilyen költő a bolondok paradicsomában leledzik. Czesław Miłoszra hivatkozva pedig azt írta, hogy a hermetikus irodalmi kultúra olyan ketrec, amelyben valaki a saját farkát kergetve múlatja idejét. Az elmondottakból egyértelműen kiolvasható, hogy igen élénk érdeklődést mutatott a közéleti események iránt. Ennek ellenére költészetére egyáltalán nem jellemző a kinyilatkoztató hangnem, a didaktikus fogalmazás és a politikai attitűd. Sőt! Bár tudta, hogy „a törzs mindig azt követeli, hogy »nagy és magasztos« témákról írj”, ő sosem tette ezt. Éppen ellenkezőleg: versei legtöbb esetben csak felvillantanak egy képet, érzést ébresztenek vagy hangulatot keltenek, amelyek továbbgondolásra késztetik az olvasót. „Egyes olvasóknak a verseim homályosnak tűnnek, mert nem rágok mindent a szájukba – írta egyik esszéjében. – Ami azt jelenti, hogy túlságosan tisztelem őket ahhoz, hogy prédikátort játsszak, ők pedig éppen azt várják el a költőiktől.” Úgy vélte, hogy „a költő látja azt, amit a filozófus gondol”.

Ízelítőként álljon itt néhány sor a Kései érkezés című verséből: „A világ már itt volt, / Nyugodt a másságában. / Csak neked kellett még megérkezned / A késő délutáni vonattal / Oda ahol nem várt rád senki.” Bár kicsit sem tartotta magát hívőnek, meggyőződéssel vallotta, hogy – a gödörben zenélő furulyáshoz hasonlóan – a versnek is az isteni erőket kell megszólítania. „Egyáltalán nem az a lényeg, hogy léteznek-e istenek és ördögök vagy sem – írta. – Minden igazi vers rejtett célja az, hogy kérdést tegyen fel róluk, még akkor is, amikor a távollétüket hirdeti.” Egy feljegyzésében elárulta, hogy mindig olyan verset szeretett volna írni, amelyet lehetetlen megírni. Ezt az ideális költeményt a lebegő kavicshoz hasonlította. Azt hiszem, vágya hűen árulkodik mind költői, mind emberi habitusáról.

Ahogyan már utaltam rá, érzékenyen követte, esszéiben és újságcikkeiben pedig rendre ki is fejtette véleményét az időszerű közéleti kérdésekről. Ezekből a megnyilvánulásokból könnyen leszűrhető, hogy szilárdan hitt az egyén függetlenségében. Abban, hogy csak a szubjektív úton önmegvalósított individuumok képezhetnek igazi közösséget. A nemzeti, faji, vallási és hasonló alapon történő megkülönböztetéseknek nem tulajdonított akkora jelentőséget, mint amekkorát általában azoknak szoktak. Nyomós oka is volt erre. Úgy vélte, hogy „sem az ideológiának, sem a hitnek nincs esélye népszerűnek lenni a gyűlölet fűszere nélkül”. Merthogy meglátása szerint „ahhoz, hogy őszinte hívő lehessen valaki, előtte a gyűlölködés bajnokának kell lennie”. A politika megosztó voltát is kellő adag malíciával kezelte: „A baloldali és a jobboldali politikai írók többsége nyugodtan helyet cserélhetne. Éppen ezért sok liberálisnak az átlépés a neokonzervatívak közé gyerekjáték volt. Amint ezt felfogják, megkönnyebbülést fognak érezni!”

Műveiből az szűrhető le, hogy „törzsi alapon” mindenféle közösködést elvetett. Egy helyen a következőt írta: „Szembetűnő, hogy Isten minden képmutatójára és az egyetemes boldogság összes hírnökére jellemző, hogy sohasem ejtenek szót az egyénről. Hogyan védjük meg magunkat ezektől a szörnyetegektől, akik a társadalom összes tagját hasznosakra és haszontalanokra osztják? Számukra az ideális polgár az önkéntes rabszolga!” Egy másik helyen pedig a következőképpen fogalmazott: „Lévén, hogy egyetlen párt sem rendelkezik exkluzív joggal az igazságra, a demokrácia összeegyezhetetlen a nacionalizmussal vagy a vallással – magyarázom jugoszláv barátaimnak.” Kár, hogy nem fejtette ki azt is, vajon a hallgatóságát képező barátai hogyan reagáltak a megjegyzésére, a dolgok alakulása alapján az a gyanúm, hogy felénk még mindig nem sajátították el teljes egészében a fenti leckét.

Simic számos publikációjában kemény kritikával illette a világban hol itt, hol ott bombázó amerikai kormányzatot, akárcsak a politikusok baklövéseit igazolni igyekvő újságírókat és értelmiségieket, nem ritkán csípős megjegyzésekkel ostorozva őket: „A gazdagok és hatalmasok szolgái azt hiszik, hogy irigyek vagyunk rájuk rabszolgai alázatosságukért.” A Jugoszlávia széthullásához vezető délszláv háborúk alatt többször nyilvánosan adott hangot véleményének, akkor is, amikor az amerikai média, megfeledkezve a tárgyilagosságról, túlságosan szerbellenes hangot ütött meg, és akkor is, amikor a Milošević-rezsim visszásságaira kellett rámutatni. Honfitársairól is éles bírálatot fogalmazott meg. „A szerbek azért idegesítenek, mert a saját történelmük megszállottjai, holott sohasem tanultak belőle semmit sem.” Elmélkedései során a nacionalizmust is sikerült neki tömören definiálnia: „A nacionalizmus kollektív ürülékünk szagának az imádata.”

Amellett, hogy kivételes olvasási élményt nyújtanak, Charles Simic kötetei számomra valódi aranybányát jelentenek, hiszen a neves alkotó számos költőről-íróról értekezett, kimerítő esszékben írt többek között Joszif Brodszkij, Saul Bellow, Mark Strand, Czesław Miłosz, Marina Cvetajeva, Roberto Calasso, Octavio Paz munkásságáról, emellett jeles szerb szerzők műveit ültette át angol nyelvre, például Vasko Popa, Milorad Pavić, Novica Tadić alkotásait. És ahogyan Božović olvasása közben figyeltem fel Charles Simicre, ugyanúgy Simic gondolatai keltették fel az érdeklődésem Novica Tadić költő iránt. Simic a következőt írta róla: „Tadić a modern kor költője. Tisztában van az életünkre telepedő gonosz förtelmességével. Minden verse telített azokkal a hátborzongató és szerfelett invenciózus részletekkel, az emberi, állati és növényi elemek ördögi kapcsolatával, amilyenekkel Hieronymus Bosch szörnyektől hemzsegő óriásvásznain találkozunk. Versei rövidek és nehéz őket fordítani. Keveset mondanak, és sokat jelentenek.” Azonnal beszereztem néhány verseskötetét, és szinte olvasva, ceruzával papírra körmölve, fordítani kezdtem egyes verseket magyar nyelvre.

Mint fentebb említettem, számomra az olvasás olyan, mint Seherezádé számára a mesélés. Éppen ezért többet Tadić életéről és költészetéről majd egy leendő alkalommal fogok mondani. Verseiből kiindulva azért meglehetősen biztos vagyok abban, hogy egyetértett volna Charles Simic alkalmi társának filozofikus jellegű megállapításával. A szerb származású amerikai költő ugyanis egyik feljegyzésében a következőt írja: „Az öregember, aki a parkban mellettem ült egy padon, látván, hogy körmölök valamit, a következőt mondta: »Az élet olyan, mint a létra a tyúkólban, rövid és szaros.«”