A város szélén volt egy házsor. Ott a házaknak nem nyílt utcára a kapujuk, hiszen nem volt utca, de még kapu sem. Az ajtóból messzire el lehetett látni, szép időben egészen a közeli faluig. Kicsi, füstös házak sorakoztak egymás mellett; egy tető alatt három-négy szoba-konyhás lakás. Több család élt ott; cselédek, napszámosok, muzsikus cigányok laktak ezekben a házakban. A Gödrökben – így nevezték a városnak azt a részét – sok volt a gyerek.
A két ötévesforma fiúcska, Antika és Gyurka sülve-főve együtt voltak. Járták a földeket, hogy összegyűjtsék a hátramaradt termést: elszórt krumplit, hagymát, káposztát, kukoricát. Mindig mindent megosztottak egymással. Ha az egyiküknek jutott zsíros kenyér, biztosan kettétörte, és adott a másiknak. Ha a másiknak süvegcukrot hozott a zsidó kereskedőnél cselédeskedő apja, azt is közösen nyalogatták el.
Egy fagyos téli estén a kinti hideg csöndet csak az egyik jégvirágos ablak mögül kiszűrődő halk hegedűszó törte meg. Antika állt a konyhában, és az ajtó felé nézett meredten. A következő pillanatban már disznóölő késsel a kezében rohant ki a januári estébe. Pöndölben, mezítláb.
– Megöjöm a Gyujkát! Megöjöm! – süvített a sötétségbe a kisfiú kiáltása.
Csönd lett egy pillanatra, majd minden ment tovább a maga megszokott ritmusában...
Antika már ötévesen elköltözött a Mennyországba, és Gyurka is elköltözött arról a vidékről; jó hírű zenész lett, aki később a düsseldorfi Csikóshoz címzett vendéglőben is muzsikált.
Soha senki nem tudta meg, mi történt a két kisfiú között. Csak ez a mese maradt fenn kettejük igaz barátságáról.
***
Öreg barátom szerint az a baj a világgal, hogy uralkodni akar mindenki. Minden fölött. Emberek, állatok, vizek és földek fölött, az ég fölött és a felhők fölött. Túl csábító Istent játszani. Öreg barátom azt mondja, a természet nem bocsátja meg a fosztogatást, és előbb vagy utóbb, de bosszút áll. Nem azért, mert hatalmat akar, hanem azért, mert önmagát kénytelen védeni.
A természeti népek öltek állatot, de csak akkor, ha enni kellett, és csak annyit, amennyivel jóllaktak. Megművelték a földeket, de nem bontották meg a természet rendjét azért, hogy dőzsöljenek és harácsoljanak. Megvolt a helyük a világban, megosztoztak rajta, de a részévé váltak. Harcoltak, ha muszáj volt, de nem háborúztak.
És mi van ma? Mindenből több kell. Elvesszük a folyók árterületét, kiszipolyozzuk a földeket, irtjuk az erdőket, halomra öljük az állatokat – mert nekünk kell. Aztán elárasztjuk szeméttel a földeket, szennyel a folyókat és a tengereket, elszívjuk a levegőt is egymástól. És háborúzunk. Mert semmi nem elég. Ezért uralomra törünk, kicsik és nagyok egyaránt.
Öreg barátom szerint fosztogatók vagyunk.
***
Volt egy öreg barátom. Szerette a beszélgetős filmeket. Ahogy teltek az évek, egyre inkább csak azokat nézte, amelyekben hosszú párbeszédekből, lassú monológokból állt össze a történet. Milyen jó, mondta, csak ül, ül a karosszékben és hallgatja, ahogy szövődnek, fonódnak a mese fonalai… Mert egy párbeszéd mögött egy egész világ búvik meg, ami szépen, fokozatosan feltárul a külső megfigyelő előtt. Ha odafigyel a részletekre, ha meghallja a hangokat, ha meglátja a színeket, a szemvillanásokat, az apró rándulásokat, kézmozdulatokat, olvashatóak lesznek a képsorok, a jellemek – az élettörténetek.
Mennyivel gazdagabb, mennyivel teljesebb, mennyivel életszerűbb képek ezek, mondta, mint amikor hagyjuk, hogy golyók süvítsenek a fejünk felett, vérrel fröcsköljék teli a szobánkat, vagy idegen emberek intim szféráját kényszerítsék ránk.
Öreg barátom szerint olyan érzés csöndesen ülni és hallgatni a beszélgetéseket, mint egy koncerten a melódia mögött rátalálni az egyes hangszerek muzsikájára.
***
Álmomban egy félméteres kobolddal találkoztam a réten, erős és agresszív volt, fél kézzel, erőlködés nélkül hajított át egy hatalmas fenyőt a szomszédba. Mi erre összenéztünk a gyerekekkel, hogy ennek a fele sem tréfa, baj lesz még itt, mentsük akkor a könyveket. Nem, nem magunkat. A könyveket. Jóféle könyvtárunk lehetett ott a réten, mert lifttel mentünk a huszonegyedik emeletre, ahol a megmenteni kívánt könyveink voltak. Harry Potter összes angolul, Piszkos Fred és Shakespeare, Jónás könyve, a Kassai őrjárat és a Bánk bán. Jellemző.
Aztán nem nagyon emlékszem, mi történt, de végül is sikerrel jártunk, bár azt még most sem egészen értem, hogy ha mi mentettük ki a könyveket a gonosz manó karmai közül, akkor miért postán érkeztek szépen becsomagolva. Mindenesetre nagyon örültünk, amikor kibontottuk őket, és láttuk, hogy mind megvan, nem esett bántódásuk.
Napok óta nem hagy nyugodni az álom. Menteni kell a könyveket?
