Kifelé menet a ház falába kapaszkodott. Megszokta. Ha nincs a lépcsősor mellett korlát, valami másba kapaszkodik. Ujjai a sárga-kőporos, szemcsés falat érintették. Könnyedén, szinte simogatva. Ismerős volt a fal, szeretettel csúsztatta rajta végig a tenyerét. Mivel egy pillanatra megingott, megmarkolta. Majd lágyan, félvállal, nekidőlt. Lehunyta a szemét. S persze jobbról nyomban megjelent a fekete folt. Összeszorította a száját, és sietve kinyitotta a szemét. Persze eltűnt. Ettől megnyugodott. Még el is mosolyodott. Lám, kiismerte a fortélyát. „Tudom kezelni.” Mostanában olyan könnyűnek érzi magát. Mintha lebegne. Hogy leért a lépcsőkön, s a lebegés állandósulni látszott, egy pillanatra a keskeny járda mellett gubancosan összefonódó növényszárak egyikében kapaszkodott meg. Hegyében még ott árválkodott a rozsdafoltos, apró krizantémfej is. Milyen jó, hogy nem nyisszantottam le őket. Pedig lekaszálva télen védik a gyökérzetet. Elmaradt. Oly sok minden elmarad.
A vaskapu kizárásával sokáig kínlódott. Nem találta az Elzett zár közepét. Megpróbálta lejjebb, majd kicsit feljebb keresni a nyílást, de nem találta. Erre megkísérelte bal kézzel kitapogatni. Ott volt a helyén. Kulcsával mégsem találta. S ha egyszerre csinálná? Bal kéz tapogat, közben a jobb villámgyorsan benyomul alatta? Sikerült! Szusszant egyet. S most ugyanez a tortúra kívülről. Kigyöngyözött a homloka.
Dolgavégezetten kiegyengette a hátát, és körülnézett. Mindenütt status quo. Félig kész házak csend övezte tájképe homok- és sóderhalmokkal, egymásra halmozott sztiroporlapokkal, deszkákkal, rácsokkal, hatalmas üres dobozok elázott, gyűrött tömegével, hallgató, kiöregedett emelődarukkal.
A kihalt utcán azért akad még mozgás. Időnként szürke sziluettek mellette is elhaladnak. Persze a kocsiúton, mert ott a legbiztonságosabb. Magukban motyorásznak. Persze nem, csak az okostelefonjukkal értekeznek. Bezzeg valamikor… Mikor is?… Mennyi megzavarodott, magában hadonászó, vitatkozó, lődörgő, kusza ruházatú ember ődöngött akkor tétován az utcákon! Ugyan mi lett velük?
Ahol csillogást észlel, kikerüli. Valaki ráköszön, de mielőtt viszonozhatná, sietve továbbáll. Ki lehetett? Lehet, hogy összetévesztette valakivel. Hiszen már alig akad ismerős.
A sarkon bekanyarodik. Itt már többen vannak, de valahogy errefelé is nagy a csend. Elegáns, áramvonalas gépcsodák suhannak az úttesten, közöttük kis, lekopott festékű, rozsdás kocsik zötyögnek, autóbuszok váltják egymást, nagy, sárga szemeteskocsik, de valahogy – hangtalanul. A szemeteskocsik furcsa mód nem zakatolnak, a sáros-poros, leharcolt teherautók nem dübörögnek, de még a mentőkocsi sem hallatja szokásos kitartó, fülsértő vijjogását. A gyalogosan haladók sem beszélgetnek, társalognak. Mi történt az emberekkel? Olyan hallgatagok lettek. Nincs mondanivalójuk? A szomszédok nem állnak ki az utcára, nem perlekednek egymással. Talán nem is ismerik egymást.
Tőlük a harmadik és a negyedik ház öreg gazdái elhunytak, gyerekeik eladták a családi házat, elosztozkodtak, máshová költöztek. A két ház helyén egyetlen sokemeletes tömbház épült. Azt mondják, hatvanöt lakás van benne. A múltkor elsöpörte a ház elejét. Nem mintha sok értelme lenne. A számtalan építkezésről minduntalan idefúj a szél a házuk elé is mindenféle kacatot, szemetet. Megállt mellette egy férfi, beszédbe elegyedett vele. Illetve inkább csak hangfogóval beszélt, szinte csak suttogott. Megkérte, hangosabban beszéljen. Azt mondja, ő csak nyolcukról tudja, hogy tulajdonos. A többi talán lakó. Állandóan változnak, ricsajoznak, a lépcsőházban, folyosókon szétdobálnak mindent, sokan kifizetetlen számlákat hagyva maguk mögött, titokban továbbállnak.
Megy az utcán. Mintha köd venné körül. A szembe jövők arcát fürkészi, de mintha maszkok lennének rajtuk, arcvonások nélküli, jellegtelen fejeket észlel csupán. Elmosolyodik: akár egy görög színházban, Szophoklész idejében, maszkban… Kik lehetnek? Hátha akad közöttük ismerős? Kimereszti a szemét. Szemüvegét nem teszi fel, pedig ott lapul a táskájában. Nem érdemes. Vele sem látna jobban. Olyan köd van. Valahogy mintha mindent valami leheletkönnyű fátyol borítana. Szürke, lehangolóan szürke és semmitmondó. Minden és mindenki.
Mégis. Olyan jó lenne találkozni valakivel. A régiek közül. Hová tűntetek? Hiányoztok. Úgy hiányoztok!
Lépeget az utcán. Lassan, kissé bizonytalanul. Mintha a sarka is megfájdulna. És a kisujja. Pedig nem szűk a cipője, jól kitaposta már. Kényelmesre. S mégis. Valahogy olyan kemény ez az aszfalt. Minden repedését, hiányosságát megérzi. Mintha csak mezítláb járkálna. Elvékonyodott volna a cipőtalpa? Egyre gyakrabban megbotlik. Mállik, roncsolódik a beton. A házak mellé húzódna, hogy szükség esetén megkapaszkodhasson a kerítésekben, de csak itt-ott maradt néhány belőlük. A többi helyén sokemeletes épületek magasodnak, előttük kerékpártartók, elhanyagolt virágágyások. Kissé csodálkozik, milyen gyorsan szedik a lábukat a mellette elrohanók. Miért sietnek, rohannak annyira? Úgyse érik el mindazt, amire vágyakoznak. Ő csak tudja.
Nézegeti az épületeket. Földszintjük csupa elmosódó reklám, cégér. Felnéz az ablakokra. Vályúcskáikban ott kókadozik még néhány ottfelejtett virág. Megpróbálja kitalálni, mik lehetnek, de nem ismeri fel őket. Szürkébe hajló színes egyveleggé mosódnak össze.
No, végre, itt egy buszmegálló. S szerencséjére hamarosan meg is áll egy kivénhedt alkotmány. Ez melyik? – kérdezi. A kilences, a tizenegyes vagy a tizenhármas? A kilences? Akkor felszállok. Kínnal kapaszkodik fel a valahogy egyre magasabbaknak tűnő lépcsőfokokon, de végre fenn van. S elindul a többivel. Hová? Mindegy. Valahová. Néha menni kell. Csak ki ebből a ködből, ebből az elbizonytalanító szürkeségből.
pixabay.com
Nyitókép: pixabay.com
