Szeli István pontosan száz évvel ezelőtt, szeptember 11-én, a zentai csata évfordulóján született, majd az elemi iskolát és az algimnáziumot is itt végezte el, hogy a szabadkai főgimnáziumban való érettségi után 1942-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–szerb szakán kezdje meg egyetemi stúdiumait, amelyeket a háború megszakított ugyan, s majd csak 1960-ban tudja befejezni. Közben 1945-től a Magyar Szó újságírója, majd tanár és tanfelügyelő Zentán és Újvidéken, sőt 1949 és 1956 között ennek a tanintézetnek, mármint a zentai gimnáziumnak az igazgatója is. Pesti tanulmányainak befejeztével és a Hajnóczy József és a magyar jakobinus mozgalom délszláv vonatkozásairól írott disszertációjával az irodalomtudományok első vajdasági magyar doktorává avatták, s természetesen ettől kezdve az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékének a XIX. századi magyar irodalmat és stilisztikát oktató tanára. Közben 1969-ben megalapítja és vezeti a Hungarológiai Intézetet, s annak a tanszékbe való beolvadása után tanszékvezető-igazgatója is. 1979-től a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia tagja, sőt titkára, időközben pedig alelnöke a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, főszerkesztője a Hungarológiai Közleményeknek, tagja a Forum Könyvkiadó és a Híd folyóirat tanácsának… Mindemellett zsűrizik, közéleti szerepeket vállal, ír irodalmi, kapcsolat- és kultúrtörténeti, nyelv- és kisebbségpolitikai könyveket, tanulmányokat, kritikákat, cikkeket. Mindezt példázza a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia kiadásában, tudós professzorunk kilencvenedik születésnapjára, tehát a pontosan tíz évvel ezelőtt megjelentetett bibliográfia, amely 166 oldalon közölt köteteit, tankönyveit, tanulmányait, kritikáit (itt jegyezzük meg, hogy a több mint ezer bibliográfiai egységet tartalmazó szakmai jegyzékből az is kiderül: mintegy hetven vajdasági könyvről írt értő kritikát), cikkeit, köszöntőit és beszédeit, interjúit, fordításait tartalmazza, méltón regisztrálva Szeli István impozáns, tematikáját tekintve kultúránkban mindeddig egyedülálló életművét, azt a sokféle elvégzett faladatot, amit gyakorta elsőként vállalt és szolgálatként áldozattal teljesített.
Elnézést, ha eddig hosszasabban időztem az életrajzi adatok tömkelegében, de ez az ünnepi pillanat alkalom arra, hogy felidézzük a már elfeledett, vagy éppen feledésbe merülő, mindenesetre fontos életrajzi tényeket, amelyekből a tudományos munkásság is sarjad. Egykori tanársegéde, majd kollégája, Gerold László írta a kilencvenedik születésnapi köszöntőjében, hogy „…ez az impozáns életmű, amely, mint élete, szüntelenül ki volt szolgáltatva a történelem szeszélyeinek és kihívásainak, létrejött, önmagában is tiszteletet ébreszt és parancsol mindannyiunkban, akik itt kisebbségi létben élünk, éltünk és igyekszünk megmaradni, sőt, ahogy mondják, sikerült valamit letenni az asztalra.” Talán épp a történelemtől való fokozott függéssel magyarázható, hogy tanulmányaiban, könyveiben Szeli István mindig egyszerre gondolt a történelmi múltra és perspektívára, azokra a történelem meghatározta kihívásokra, feladatokra és kötődésekre, melyekről egy kisebbségi tudós, tanár, íróember, ha tudja, mi a helye közösségében, nem feledkezhet meg.
Nyilván nem közhely, ha azt mondjuk, íróember számára a legnagyobb elismerés, ha halála után is olvassák, idézik. Szeli tanár úr könyvei, tankönyvei ma is ugyanúgy használatban vannak, mint megírásuk pillanatában voltak, s mint egykori tanítványa állítom: tőle tanultunk irodalomszeretetet, tőle tanultuk, mi is az irodalom értésének a módja, mi a műben a dialektika, mi az esztétikum, tehát a szabadság és a korlátozottság, az igazság és a hamisság közötti értékszint, s tanultunk meg könyvtárat használni, amire eleinte fittyet hánytunk, s csak később értettük meg, mire is hívta föl a figyelmünket.
Szeli tanár úr rendkívüli megfigyelő volt, szinte belelátott a műbe, amihez hozzájárult, hogy egyéniségében is bölcs és türelmes ember, tanár volt. Ezt tanúsítják tanulmányai, amelyekből kiderül, mindig is a keresést tartotta életprogramjának, akkor is, amikor Hajnóczy koráról értekezett, Madách Imre vagy Székács János és Halász Gábor munkásságát értékelte, de akkor is, amikor csak a rá jellemző nem hivalkodó módon, az anyanyelvi erózió ellen emelte föl szavát.
Tekintettel arra, hogy itt Zentán leplezzük le néhány percen belül a mellszobrát, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy hány és hány Zentához is kötődő író és művész portréját is megörökítette. S miért? Ő maga adta meg a választ Herceg János egyik kérdésére válaszolva, mondván: Zentán is bő negyven év „suhant át a fejem fölött – s az ottani négy évtized élményanyaga, annak minősége, atmoszférája emberformáló erők voltak”. Tehát zentai volt és maradt mindhalálig Szeli István, s méltón érdemli meg e szobrot az, aki már „szobrot állított” például Majtényi Mihálynak, Dudás Gyulának, Thurzó Lajosnak, Morvai Istvánnak, Guelmino Sándornak, a képzőművész Tóth Józsefnek, Ács Józsefnek és Benes Józsefnek, egykori tanítványának, majd pályatársának, Bori Imrének, a népi hagyományokat, élceket, anekdotákat begyűjtő Tőke Istvánnak, a tanártárs Tóth Horgosi Pálnak, vagy a zentai kötődésű szerb íróknak, zenészeknek, képzőművészeknek, mint Jovan Muškatirovićnak, Jovan Đorđevićnek, Stevan Sremacnak, Vladimir Nikolićnak, Slavnić Nestornak… S aztán itt sorjázhatnának Zenta, vagy Zenta környéki költői, költő-tanítványai, a már említetteken kívül, Fehér Kálmán, Tolnai Ottó, Sinkovits Péter, Balogh István, Tari István, Beszédes István… Nem véletlenül mondtuk többen is a Zenta honlapjára írt kötetei kapcsán, miszerint Szeli István, a zentai művelődési élet örökös tiszteletbeli osztályfőnöke is lett azzal, hogy nem mindennapi osztálytalálkozót hívott össze, a névsorból kiderül, remek „osztálya” volt, van Zentának, vidékünk leginkább Tisza-partiként ismert városának.
S akkor, ha már a Tiszát említettük, mondjuk el azt is, nagyobb szerelmesét a Tisza-verseknek is nehezen találnánk nála, hiszen ő volt az, aki remek tanulmányában „hajózott” végig a Tisza-költészetben egészen Bessenyeitől, hogy azokban Petőfi Tiszájának előzményeit fedezze föl, de közben fölhívja figyelmünket Csokonai verseire, majd jut el a nyugatosokhoz, Juhász Gyuláig és Adyig, s értékelte Fehér Ferenc, Domonkos István és Koncz István, valamint az ugyancsak zentai kötődésű Stevan Raičković hömpölygő Tisza-asszociációit.
Nem hagyhatjuk szó nélkül e jeles napon azt sem, hogy emlékezetesek maradnak Szeli Istvánnak a „Ceruzasorai” a zentai csatáról, ő örökítette meg leghűbben a Kukucska világát, írt szomorú levelet a „szülőföld metamorfózisáról”, Valkay Zoltán könyve nyomán építészetileg barangolta be a teljes várost, Stevan Kragujević–Šticával pedig a fotós szemével láttatja mindazt, amit itt érdemes szemrevételezni… Egyszóval Zenta történetének és jelenének hiteles krónikásává is vált tudós tanárunk.
E vázlatos portré alapján is azt ajánlom, nyomatékosan is azt ajánlom a kedves zentai irodalom szakos pedagógusoknak, hogy az itt bejáratot kapott mindhárom középiskola tanulóinak, akik számtalanszor vetnek majd egy-egy pillantást e Szilágyi László alkotta mellszoborra, ezen a napon, tehát szeptember 11-én, tartsanak egy Szeli Istvánról szóló irodalomórát, és közvetítsék azokat az értékeket számukra, amelyeket tudós akadémikusunk ránk hagyott.
(Elhangzott Zentán, 2021. szeptember 11-én. Bordás Győző Szeli István egykori tanítványa, majd könyveinek szerkesztője és kiadója volt, aki a hetvenes évek elejétől a halála napjáig nemcsak munkatársi, hanem szinte baráti kapcsolatban is állt vele)
