Pavica Mrazović (1923–2003) germanista, az újvidéki egyetem professzora, s a szó legszebb értelmében tanítója, születésének (elkövetkező) századik esztendeje alkalmából egy fiatal kiadó (Vajdasági Gitárművészek Egyesülete) létrehozott egy kiadványt Pavica Mrazović Asszony, anya és tudós, életrajzi és bibliográfiai írások címmel.
Már az elején vizsgálódom a címet illetően, mert a cím megtévesztő lehet. A cím betűtípusa, illetve annak különbözősége könnyen vezetheti az olvasót arra a tévútra, hogy a kötet szerzője Pavica Mrazović.
Holott, ez a könyv róla szól!
Igaz ugyan, és ezt hangsúlyozom, hogy a könyv legnagyobb erőssége az interjú, amelyet Svenka Savić készített Pavica Mrazovićtyal.
Ez a könyv valójában az emberi hőstettről szól. (Olyan hőstettről, amely minden akadály ellenére teljesedett be.) Szükségét érzem, hogy ezt a hőstettet még jobban kiemeljem; mintha nem lett volna elég, hogy a háború utáni években (egyszerűen az élet nehéz volt, de senki nem a seregben eltöltött időt méri) három gyermekről gondoskodott, mégis megkísérlem, hogy rámutassak és bizonyítsam, hogy igenis volt egy negyedik is…
A történet valójában most kezdődik. Végig járom az első asszociációt, amely az interjú olvasása után vetődött fel bennem, ami az értékes kötet elején kapott helyet. Ugyanis rögvest felötlött bennem Polcz Alaine Asszony a fronton című könyve, valamint e szerzőnek férjéhez való viszonya.
Az, ahogyan Polcz Alaine férje, János viselkedik vele, az olvasónak rögtön feltűnik. Polcz Alaine ezt legutolsóként ismeri fel, noha ő maga meséli el nekünk egész életét. (Minden, amit róla tudunk, tőle hallottuk.)
Megállok itt az egykori újvidéki Zagreb cukrászda előtt. Pavica Mrazović júniusban együtt diplomázott kolléganőjével, a legmagasabb minősítéssel, és természetes, hogy a szorgalmas kolléganő meghívja őt az említett cukrászdába megünnepelni az eseményt. Pavica Mrazović elhárítja a meghívást azzal, hogy otthon várja a nagymosásra előkészített, beáztatott ruha. És leírja a fájdalmas mondatot, amely végig kísért a köteten, és amelytől nem tudok szabadulni. (Itt kezdődik az én „eltolódott” olvasásom.) Merthogy feltárja nekünk, miszerint otthon senki nem is tudott arról, hogy diplomát szerzett, miként arról sem, hogy tízes osztályzatot kapott… De kinek is kellett volna otthon erről tudnia? Bizony, elsősorban a férjének, azaz, ahogyan őt jómagam az egész történetben látom, a „negyedik gyereknek”.
Vajon ez a „negyedik gyerek” segít-e neki, amikor a létező legkomolyabb munkát végzi? (Lefordította Thomas Mann 800 oldalas művét, A Buddenbrook házat.) A „negyedik gyerek” megmakacsolja magát és nem segít neki. (Pedig a férjének kiváló nyelvérzéke volt és nagyon is számított volna a véleményére.) Háromszor írta át a 800 oldalas regényt. És mire költötték a honoráriumot? Beszerzi ELSŐ („Biser”) írógépét és vesz egy ÚJ csónakot a férjének! A hangsúly az első írógépen van, valamint azon, hogy a csónak új; vagyis, hogy már volt csónak a férj tulajdonában! (Ámbár a horgászás iránti szenvedély Pavica Mrazović életét is befolyásolta. Svetozarevóból azért jöttek vissza Újvidékre, mert férje nem tudott meglenni a nagy folyó és a horgászás nélkül.)
Segített-e férje a gyerekek körül? Pavica Mrazović válasza pontos: „A gyerekeivel kapcsolatos ügyekben nem vállalt részt, ő olyankor úriember volt”. (Csak az unokákra fordítja figyelmét!)
Leírja azt is, hogy minden munkáját „ignorálta, mi több, kinevette”… Azaz, nem nagyon értékelte felesége munkásságát.
Mondhatjuk, hogy Pavica Mrazović életében az akadályok nagyobbak voltak, mint ahogyan azt gondolnánk. A férj ugyanis sebesülést szenvedett a szerémségi fronton és lábadozott. „Ő azidőtájt tényleg a lábadozási idejét töltötte, és ahogy a dolgok akkor beidegződtek, úgy is maradtak”.
Mellesleg, amikor Vasa Stajić felesége, Milica Stajić, Babuka üdvözli Pavica Mrazović férjét, a sebesült barátnak küldi üdvözletét. Maradt ő tehát a sebesült barát, amint már említettük.
Noha, olvasom ezt figyelmesen, Pavica Mrazović számára mégis az volt a legfájóbb, hogy amikor férje „azt mondja, hogy az ENYÉIM, akkor az anyjára és a lánytestvérére gondol, de nem ránk…”
Ám van egy epizód, amit Pavica Mrazović mintha saját maga ellenében írna. Egy kórházi történet részletéről van szó. Hősnőnk az anyósával együtt keresi sebesült férjét a kórházban. Nem ismerte föl, de az anya felismerte a fiát. Az anyai szeretet nem tanulható, mondaná Miloš Crnjanski.
Pavica Mrazović édesanyja megmászta a Triglavot. Pavica Mrazović, miként e könyvből is megmutatkozik, naponta mászott föl a Triglavra. Méghozzá a nehezebb oldalon. (Soha nem voltam hegymászó, de tudom, hogy létezik a nehezebb oldal is!) Neki magának és a munkájának az éjszaka maradt. A kötet elején lévő interjút külön kiadványban kellene megjelentetni és minden egyetemi oktató számára kötelező olvasmánnyá tenni!
Amikor végre szert tett az egyetemi katedrára, minden korábbi iskola után, ahol tanított, számára az maga volt az üdülés. Hetente csupán tizenhat órát tartott. (Az iskolákban előzőleg naponta tanított tizenkét órát is. Mellesleg, amikor én kezdtem az egyetemi tanulmányaimat, a tanársegédeknek heti két órájuk volt.)
Összeszámolva a megtartott óráinak számát, kiderülhet, hogy munkaviszonyának fele után nyugdíjba mehetett volna. Ám az éveinek számát vették figyelembe, amikor nyugdíjazták. Rosszul esett neki, amikor ez bekövetkezett. Inkább Szegeden folytatta munkáját… A munka az ő számára mindig elégedettséget jelentett (nem engedte, hogy a munka bárkinek büntetés legyen), ám a határátkelés minden alkalommal gyötrelmes volt… Gyakran azonnal visszautazott Újvidékre az unokák miatt. (1992-től 1999-ig volt a szegedi József Attila Tudományegyetem Germán Filológiai Intézetének vendégprofesszora. Nem tudom ezt máshol megírni, itt viszont alkalom van erre. A magyar vámosok sokkal kedvesebbek voltak, mondhatni humánusabbak is, mint a mieink. De ezt a témát inkább kerülöm.)
Pavica Mrazović tehát hatalmas pedagógiai tapasztalattal rendelkezett. Mindig nyílt tekintettel adott elő. (Mellesleg, előírja-e bármelyik módszertan, hogy a hallgatók szemébe kell nézni óraadás közben?)
És amikor megtapsolják őt a nyílt színen, ez önmagában is érdemes arra, hogy külön megemlítsük. Ugyanis hősnőnk kimondja, hogy a tanítási folyamatban a legfontosabb a tanár. A jó tanár maga a szentség. Semmilyen segédeszköz nem helyettesítheti a tanár személyiségét. Mert ő az, aki egyebek között rendelkezik P vitaminnal. (Az olvasóra vár a megfejtés, milyen vitaminról van szó.)
Pavica Mrazović ma is aktuális, amikor az oktatásban elvárás a gyakran értelmetlen prezentáció; ezt én képeskönyvnek látom – inkább az iskolát megelőző szakaszban van szerepe – amit vászonra vetítenek. Vagy a falra, ha éppen nincs vászon.
Az oktatásügyet általában azok irányítják, akik egyetlenegy napot se töltöttek a katedrán. Pavica Mrazović példája ezért olyan mindenek felett álló, ezért kell rá ragyogó példaként tekintenünk. Hazai elismeréseket halála után kapott. Újvidéken utcát neveztek el róla, valamint könyvtárat szülőfalujában, Perlaszon (Perlez).
A németek és a magyarok még életében megjutalmazták.
Ámde térjünk vissza kicsit még Perlaszhoz. Itt élt a férjhezmenetelig, míg a nyarakat Kastav városában töltötte. Édesapja isztriai volt, édesanyja bánáti német származású. A szülei egyházi kórusban ismerkedtek meg. A gyermekkoráról fontos mondatot hagyott: „Nem emlékszem semmi olyanra, ami megzavarta volna a gyerekkoromat és az ifjúságomat”. (Mennyire irigyelte volna ezt a mondatot Ivo Andrić, aki arról írt, hogy egész életünk a gyerekkorból való kigyógyulás.)
A könyv java részét (a gyerekei, unokái és a barátnői emlékezéseit), valamint a tudományos munkásságát elhallgattam… Először is az asszonynak szerettem volna az életét előtérbe helyezni, akit méltán illet a hősies melléknév… (Manapság Pavica Mrazović szórakozását nem is tudnánk lekövetni: Kastavtól az utat Abbáziáig, ahol tánc van, majd ismét hat kilométer hegymenet vissza Kastavba…)
Kitartása a vízhez hasonlítható. Amikor kigondolt valamit, módot talált rá, hogy el is érje… A toleranciát láthatóan az ellentétek kiegészítéseként értelmezte.
Befejezésképp álljon itt egy idézet Ivana Mrazović Radović Anyánk című szövegéből: „Említenék egy különös példát: szerbül mindig a cirill írást használta. A latin betűset pedig a némethez. Amikor kezdték hangsúlyozni, hogy a szerb nyelvnek csakis egy, a cirill írásmódja létezik, anyánk áttért a latin betűs írásmódra.”
És igen. Az ő kitartását „passzív állhatatosságnak” nevezték.
Vujicsics Marietta fordítása
