Először a fejlődés, külföld csak azután jöhet

A bezdáni Fejes Leo fiatal kora ellenére már bemutatkozhatott a szerbiai kézilabda-válogatottban. A 20 éves játékos pályafutása során eddig a Crvenkától a pancsovai Dinamóig jutott, és álma, hogy egyszer a legnagyobb európai klubokban szerepelhessen. Interjúnkban mesél a kezdetekről, a kihívásokról és a jövőbeli terveiről.

Hogyan kezdődött számodra a kézilabda iránti szenvedély? Volt-e valaki a családodban vagy a környezetedben, aki inspirált téged?
– Gyermekkoromban édesanyám volt az, aki közel állt a kézilabdához, hiszen ő maga is játszott. Bár akkoriban inkább a futball vonzott, hat-hét éves koromban édesanyám egyik barátja kézilabdaedzéseket kezdett tartani, és ő javasolta, hogy próbáljam ki. Belevágtam, és azóta is a kézilabda az életem része.

Pályafutásod kezdetén a Crvenka csapatában játszottál. Milyen hatással volt ez a fejlődésedre?
– Bezdánból igazoltam a Crvenkához, ahol elkezdődött a komolyabb karrierem. Nagyon sokat fejlődtem ott, hiszen olyan emberek vettek körül, akik életüket a kézilabdának szentelték. Ez a környezet rengeteget hozzátett a fejlődésemhez, mind technikailag, mind mentálisan.

Elsősorban mi vitt a pancsovai Dinamóhoz?
– A Dinamo a szerb kézilabda egyik élcsapata, így amikor megkerestek, nem volt kérdés számomra, hogy csatlakozom hozzájuk. Különösen vonzó volt, hogy fiatal edzővel és játékosokkal dolgozhatok együtt, ami inspiráló és motiváló számomra. Az edzőnk türelme és támogatása pedig nagyban segíti a fejlődésemet.

Gondolkodtál már azon, hogy kipróbáld magad külföldön?
– Jelenleg hároméves szerződésem van a Pancsovával, és szeretném ezt az időszakot maximálisan kihasználni a fejlődésem érdekében. Emellett egyetemre is járok, amit szintén szeretnék befejezni.

Van esetleg kedvenc csapatod?
– Nincs kedvenc csapatom, persze nagyon jó lenne egyszer a Veszprémben játszani, vagy a Paris Saint-Germainben, esetleg Németországban a Magdeburgban.

Milyen érzés volt először pályára lépni a szerb válogatottban?
– Hihetetlen élmény volt, különösen, amikor Magyarországon, a szegedi arénában léptem pályára. Soha nem játszottam még annyi ember előtt. Az edző néhány nappal a mérkőzés előtt hívott fel, hogy az egyik játékos megsérült, és megkérdezte, vállalnám-e a szereplést. Erre nem lehet nemet mondani.

Hogyan sikerült beilleszkedned a felnőttválogatottba?
– Mivel én vagyok a legfiatalabb, kezdetben tartottam attól, hogy esetleg piszkálni fognak, de nagyon barátságosan fogadtak. Olyan volt, mintha már sokadik alkalommal lennék velük. A sztárjátékosok, mint Dragan Pešmalbek, Vanja Ilić, Miloš Orbović vagy Uroš Borzaš, mind segítőkészek voltak.

Érkezett-e megkeresés a magyar válogatottól?
– Nem, soha nem keresett meg a magyar szövetség.

Milyen érzés volt vajdasági magyarként a magyar válogatott ellen pályára lépni szerb színekben?
– Nagyon jó volt, kicsit viccelődtek velem a válogatott-társaim, hogy én kinek fogok játszani. Nekem ez egy nagyszerű pillanat volt a karrieremben, hogy épp a magyar válogatott ellen játszhattam.

Kerestelek a közösségi felületeken, de nem találtalak, ez érdekes. Miért döntöttél úgy, hogy nem használod őket?
– Ezt igazából most nemrég kezdtem el, mert észrevettem, hogy az utóbbi időben nagyon sokat voltam aktív Instagramon és Facebookon. Olyan dolgokkal foglalkoztam, amik lényegtelenek az életben. Ezért töröltem magam minden közösségi felületről, és egyáltalán nem is hiányzik. Csak azt vettem észre, hogy lemaradok a hírekről, átigazolásokról, sérülésekről. Viszont az ismerőseimnek megvan a telefonszámom, el tudnak érni bármikor.

Mit üzensz azoknak a vajdasági magyar fiataloknak, akik most kezdik a kézilabdát, és hasonló pályára vágynak, mint te?
– Nagyon-nagyon sokat kell dolgozni, és amikor senki sem hisz benned, akkor neked hinned kell önmagadban. Soha nem szabad feladni. Ha valami rossz is történik a karrieredben, abból is meg kell próbálni a legjobbat kihozni.