A világ túraautózásának élvonalában eltöltött tízévnyi küzdelem hozta meg a gyümölcsét idén Michelisz Norbert számára, aki a magyar autó-motor sport történetének egyik legnagyobb sikerét elérve megnyerte a szakág legjobbjaival teletűzdelt, rendkívül kiegyenlített harcot hozó világkupát. A finálé az év egyik legjobb autóversenyét szállította, a bajnoki csata pedig elképesztő fordulatok végén dőlt el a 35 éves magyar versenyző javára.
„Egyszer megfogadtam magamnak, hogy nem akarom addig abbahagyni a versenyzést, amíg meg nem nyerem ezt a bajnokságot” – mondta Michelisz 2018 novemberében, amikor a túraautó-világkupa (WTCR) csalódással véget ért szezonja után a Szegedi Tudományegyetem egy rendezvényére látogatott. Az előző évben megtapasztalta a legrosszabb érzéseket, amelyekkel egy autóversenyző szembesülhet: a csapattársát kellett előnyben részesítenie, mivel Gabriele Tarquini sokkal jobb formában kezdte a szezont, így a BRC Racingnél hamar meghozták a döntést, hogy Michelisznek az ő bajnoki hadjáratát kell segítenie, szükség esetén pozíciókat is átadva. A taktikázás végül bevált, az örökifjú Tarquini 56 évesen is képes volt megnyerni a bajnokságot, 3 ponttal megelőzve Yvan Mullert, míg a szezon 30 versenyéből csak egyet nyerő Michelisznek is összejött azért az év végi 4. hely, de nem volt elégedett a saját formájával. „Versenyzőként mindig vannak olyan időszakok, amikor alá kell rendelnünk magunkat a felsőbb célnak, még ha ez nem is esik jól. De hiszek abban, hogy közép- vagy hosszú távon ez kifizetődő lesz számomra, hiszen nem tarthat örökké az a balszerencse-sorozat, ami idén engem ért, és biztosan el fog majd jönni az az időszak is, amikor azt nem fogom érteni, hogy miért ér olyan sok szerencse!” – mondta egy évvel ezelőtt. És mint mostanra kiderült, a nagy fordulathoz nem is kellett már olyan sokat várni.
Michelisz Norbert útja az autósport élvonalába nem szokványosan indult: nem az a fajta volt, aki már ötévesen gokartba ült, hogy hajszolni kezdje az álmát. Ehelyett szimulátorversenyzőként kezdte, és már 20 éves is elmúlt, amikor Zengő Zoltán lehetőséget adott neki saját csapatának autóiban, hogy kipróbálják, mennyire lehet átültetni a virtuális világban szerzett tapasztalatokat a valódi versenyzésbe. Hamar világossá vált, hogy ehhez is van tehetsége, és előbb a Suzuki Swiftek, majd a Renault Cliók között is magyar bajnokságot nyert. Mindig nagy vízválasztó, ha egy magyar autóversenyző ki tud lépni az európai színtérre, de a Zengő Motorsport segítségével ez is összejött, és Michelisz 2009-ben behúzta a SEAT León Európa-kupát is, amely akkoriban a túraautó-világbajnokság (WTCC) egyik előszobájának számított. A csapatnak pedig a sikerek mellett összeállt a költségvetés is, így 2010-ben egy autóval beneveztek, és állandó tagjává váltak a WTCC-nek. Michelisz először egy SEAT-tal, majd egy BMW 320-szal, aztán egy Honda Civickel rótta a köröket, többnyire eljutott az évi egy-egy futamgyőzelemig is, ami privát indulóként, gyári támogatás nélkül nagy tettnek számított. 2012-ben és 2015-ben a privát versenyzőknek kiírt külön pontversenyt is megnyerte. A kezdeti években még a vezetői hibáknak, a csatákban mutatott túlzott rámenősségnek sem volt híján, de idővel aztán már egyre többször lehetett hallani, hogy a Honda szívesen átcsábítaná őt gyári csapatába. Végül ez 2016-ra meg is történt, és innentől komolyabb támogatással a háta mögött már a közvetlen élmezőny tagjává vált, a dobogók pedig rendszeressé váltak. Ez viszont egyúttal a Zengő Motorsport zuhanórepülését is előidézte, a csapat igazolt ugyan más magyar versenyzőket, mint Ficza Ferenc és Nagy Dániel, de a húzónévnek számító pilótájukkal együtt komoly támogatást is vesztettek, így a mezőny végére zuhantak, majd el is tűntek a bajnokságból.
Ami Micheliszt illeti, a 2016-os szezont még uralta a Citroën, a következő évben azonban egy sajnálatos fordulat nyomán váratlan lehetőséget kapott. Amikor csapattársa, a bajnokságot addig vezető Tiago Monteiro egy barcelonai teszten súlyos fejsérülést szerzett, amelyből csak másfél év elteltével tudott teljesen felépülni, hirtelen a magyar versenyzőre helyeződött a Honda minden reménye. A katari fináléra még bajnoki esélyekkel érkezett, de miután egy fékhiba miatt gyenge rajthelyeket szerzett, a Volvót vezető Thed Björk könnyedén elsétált a világbajnoki címmel, a második hely pedig keserédes maradt Michelisznek.
Annál is inkább, mert ezzel hosszú időre elszállt az esélye annak, hogy Magyarországnak FIA-világbajnoka legyen, a WTCC ugyanis komoly átalakulás elé nézett. A drága, csak itt használható autók és a megfogyatkozó mezőny miatt a megszűnés szélére sodródott sorozat kénytelen volt egyesülni a rivális alternatívaként pár évvel korábban létrehozott TCR-platformmal, így 2018-tól WTCR fantázianéven alakult meg a túraautó-világkupa. Ezzel bizonyos szempontból beköszöntött az aranykor, hiszen rengeteg márka csatlakozott, a sorozat pedig a versenyzők köréből is magához vonzotta a túraautózás krémjét. A jóval olcsóbb fenntartási költségekhez hozzájárult az autók fentről irányított (sokak által nem kedvelt, de szükséges) teljesítménykiegyenlítése, valamint az a szabály, hogy gyári csapatok nem nevezhetnek, ezzel pedig megszűnt az egyik feltétel, ami ahhoz szükséges, hogy egy sorozat világbajnoki ranggal rendelkezzen. (Noha „bújtatottan”, néhány csapat mégis akkora támogatást kap a márkától, hogy az már-már gyárinak minősül.)
Az új korszakban az erőviszonyok is újrarendeződtek. A beszálló Hyundaijal Gabriele Tarquini már egy évvel korábban megkezdte a tesztelést, és végül ő győzte meg Micheliszt arról, hogy hagyja el a Hondát a nagyobb ígéretekkel kecsegtető dél-koreai projekt kedvéért. Az olasznak igaza volt, eddig mindkét évben a BRC Racing által futtatott Hyundaiok lettek az egyéni bajnokok, a remek viszonyban lévő két versenyző felváltva nyert egy-egy címet, és idén Tarquini is megadta ugyanazt a támogatást, amit egy évvel korábban Michelisztől megkapott: a mindent eldöntő szezonzáró futamon is fontos hátvédet játszott, a biztonsági autó kiállása előtt feltartva a mögötte érkezőket, már az érte járó büntetéssel sem törődve. Idén ráadásul már négy autó tartozott a csapat szárnyai alá, így Nicky Catsburg és Augusto Farfus is mindent megtett Micheliszért, de az ilyen segítségeket megkapta a Hondánál a rivális Esteban Guerrieri is, mint ahogy a kínai Lynk & Co autói között is gazdagon folyt a helycserélgetés – de ebben a sportban ez is a játék része.
A WTCR versenyei egyébként a három rövid futam és a kevés előzés miatt nagy általánosságban a kevésbé szórakoztatóak közé tartoznak, de a szepangi szezonzárón minden megvolt, amit egy thriller-dráma forgatókönyvírója is megirigyelne. Kezdve a körítéssel, hiszen a maratoni hosszúságú vasárnapi program éjszakába nyúlt, köszönhetően annak, hogy a korábbi F1-es pályán nemrég a világítást is kiépítették. Emellett a három versenyt végigkísérte az eső, változó intenzitással: olykor az volt a nyerő taktika, ha az első tengelyre még slick gumikat szereltek, máskor viszont a malajziai monszunban a pályán maradni is alig lehetett. Az utolsó futam az eltérő taktikákkal, a rengeteg csatával és a Michelisz és Guerrieri között folyamatosan fluktuáló bajnoki pontállással teljes joggal került be az egész 2019-es autósportszezon legjobb versenyei közé. Az egész hétvége íve feledhetetlen: az időmérők után Michelisz már karnyújtásnyira került a sikertől, de az argentin kis híján mégis fordítani tudott, a végén egy pályaelhagyás során eltömődött hűtő miatt mégis ő lett a vesztes.
És mint azt a leintés utáni sajtótájékoztatón Michelisz felfedte, az ő szemszögéből nézve még inkább hullámvasútszerű volt a hétvége: „A harmadik verseny előtt úgy tűnt, hogy nem is fogok tudni elrajtolni. Már a második futam végén éreztem egy furcsa vibrációt az autóban, aztán a rajtrácsra hajtva az autó egyszerűen nem akart gyorsítani, majd le is kapcsolt. Tényleg azt hittem, hogy itt a vége az egésznek. Úgy kellett engem odatolni a pole-ba, és az újraindítási kísérletek során is hol három, hol csak két henger működött. Szerencsére aztán sikerült mindent beindítani, és 90%-osan működő autóval elrajtoltam, de még akkor sem tettem volna fel sok pénzt arra, hogy én fogok ünnepelni a végén. Elképesztő utazás volt, életem leghosszabb napja.”
Michelisz Norbert mindenesetre az élvonalban való versenyzésének 10. évében megnyerte a túraautó-világkupát, ez pedig olyan eredmény a magyar technikai sportok történetében, amelyet csak Talmácsi Gábor 2007-es világbajnoki címéhez lehet mérni a MotoGP legkisebb, 125 köbcentis kategóriájában.
Igaz, ez most nem világbajnoki cím, azaz Michelisz 2019-es eredménye nem kerül egy lapra Lewis Hamiltonnal, az endurance-világbajnokságot megnyerő Fernando Alonso, Sébastien Buemi és Nakadzsima Kazuki trióval, a WRC-győztes Ott Tänakkal vagy a ralikrossz-világbajnok Timmy Hansennel, de „világkupa” megnevezés csak formaság, hiszen maga a WTCR is minden korábbinál erősebbként harangozta be az idei, tényleg túraautós nagyságokkal tűzdelt 26 fős mezőnyt.
És hogy mi jöhet ezután Michelisz számára? 2020-ban folytatódik a történet a Hyundaijal, de attól legalább már nem kell félnie, hogy még 50 évesen is mezőnyben kell lennie, tartva magát azon ígéretéhez, hogy nem száll ki, amíg meg nem nyeri…
