Bár a legtöbb nagy sportág terjedésének ma már semmi nem szab gátat, feltűnő, hogy a délszláv népek, sőt az egész Balkán-félsziget mennyire a periférián helyezkedik el a technikai sportok világában. Így volt ez több mint száz évvel ezelőtt, amikor motorral szerelt járművek először versenyezni kezdtek, és így maradt mind a mai napig: még amikor egy nagy és gazdaságilag erősebb ország állt itt, akkor is nagyítóval kellett keresni a kapcsolódási pontokat Jugoszlávia, valamint az autó- és motorsportok között. És amit elsőként találunk, az is olyasmi, amiről senki nem őriz szép emlékeket: 1939. szeptember 3-án, két nappal a II. világháború kirobbanását követően megrendezték az első és egyetlen autós nagydíjat Belgrádban.
A Formula–1-es szabályrendszer és a világbajnokság ugyan csak 1950-ben alakult meg, de nagydíjakat már előtte is rendeztek – az elsőt, az 1906-os Francia Nagydíjat a magyar Szisz Ferenc nyerte meg. 1931-ben már Európa-bajnokságot is kiírtak, amelybe néhány nagyobb verseny eredménye számított bele, emellett még számos bajnokságon kívüli fordulót is rendeztek. Ilyen állomásként került be 1939-ben a körforgásba a Belgrádi Nagydíj, amelynek hivatalosan a fiatal, ekkor még csak 16 éves II. Petar Karađorđević király születésnapja adta az apropóját.
A verseny sikerére nem volt garancia, hiszen a háborús hangulat nyárra már átjárta a kontinenst, és a résztvevőknek egy új, félreeső helyszínre kellett utazniuk. Ráadásul augusztus 20-án már az Európa-bajnokságba beleszámító utolsó verseny, a Svájci Nagydíj is lezajlott. Ezt a bajnoki címet a háború miatt végül soha nem osztották ki, noha az nem volt kérdés, hogy a két német márka, a Mercedes és az Auto Union (az Audi elődje) versenyzői uralták a szezont háromliteres, V12-es motorral szerelt autóikkal. Beszédes, hogy a németek itt is joguknak érezték a sajátos értelmezést, és noha a pontrendszer értelmében Hermann Paul Müllert illette volna a bajnoki cím, ők saját szakállra mégis Hermann Langot kiáltották ki győztesnek, aki közelebb állt a náci vezetőség szívéhez.
Végül csupán ez a két német gyártó indult útnak augusztus végén Belgrád felé, mindössze két-két autóval. De nem is lehetett kérdés: a náci propaganda fontos része volt annak bizonyítása, hogy a németek sok egyéb mellett az autóversenyzésben is mindenkinél jobbak. A Mercedesnél Lang és Manfred von Brauchitsch nevezett a versenyre, az Auto Union pedig Müllert és a háború előtti versenyzés egyik legnagyobb alakját, az olasz Tazio Nuvolarit vetette be. Nekik köszönhető, hogy egyáltalán megrendezhették a versenyt, hiszen a nevezési listán még szereplő olasz gyártók, a Maserati és az Alfa Romeo végül visszamondták a részvételt, a briteknek pedig már egy éve nem javasolták, hogy betegyék a lábukat a kontinensre.
A Belgrádi Nagydíjat utcai pályán rendezték a város szívében, a Kalemegdan Park körül. A 2,8 kilométeres pálya egy lassítót leszámítva csak balkanyarokból állt, az út burkolata pedig az akkoriban még nem szokatlan, de már nem igazán kedvelt macskakő volt. Augusztus 31-én délután megtartották az első szabadedzést, a versenyzők pedig nem voltak lenyűgözve a pálya egyenetlenségétől, amelyet ráadásul a rajta átvezető villamosvonalak tovább szabdaltak. Péntek reggel aztán rémes hírre ébredt Belgrád is: Németország megtámadta Lengyelországot, amivel kezdetét vette a második világháború. A futam maroknyi résztvevője között eluralkodott a bizonytalanság, hogy kell-e még versenyezniük, vagy azonnal utazzanak haza, de hamar meg is jött az utasítás otthonról, az autósportügyekért is felelős félkatonai testülettől, miszerint a verseny nem állhat le, hiszen most kell csak igazán prezentálni a német technika erejét…
Nuvolari még csak ezt követően, szombaton futott be Belgrádba vonattal, a szervezők pedig privát edzésidőt is biztosítottak neki a pályán. A teljes mezőny végül öt autót tett ki, hiszen az edzéseken való részvétel hiányában is előkerült egy hazai nevező, Boško Milenković, aki egy több éves, 2,3 literes Bugatti T51-es modellel állt ki a szakma legnagyobb nevei és legjobb autói ellen.
Az idő ólomlábakon lépdelt, és amikor elérkezett szeptember 3-a, a futam reggele, jött vele az újabb aggasztó hír: Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak. A pilótáknak ekkor már nagyon nem fűlött a foguk a versenyzéshez, de a Mercedes legendás csapatvezetője, Alfred Neubauer már vissza is ért a nagykövetségről az üzenettel: mindenki nyugodjon le, és tessék rajthoz állni. Von Brauchitsch ezt már nem várta meg, és még reggel a repülőtérre sietett, ahol vett is egy jegyet Bécs felé. Amint Neubauernek a fülébe jutott a menekülés híre, versenyzője után ment, és a korabeli leírások szerint a repülőgép fedélzetéről rángatta vissza Von Brauchitscht a pályára.
Ekkor már nem volt visszaút, hiszen a belgrádi versenynap egyébként egészen gazdag programja már megkezdődött, ahol motoroknak három, sportautóknak pedig négy betétfutamot is rendeztek. A Kalemegdan Park köré sereglett nézők számát a különféle jelentések 50 000 és 100 000 közé teszik. Délután 16.45-kor végre elrajtolt a várva várt 50 körös nagydíj mind az öt résztvevőjével, ami így is tartogatott fordulatokat. Eleinte a két Mercedes diktálta a tempót, és komoly csatába is bonyolódtak egymással, dacára annak, hogy a pálya mellől Neubauer folyamatosan óvatosságra próbálta inteni őket. A 7. körben azonban megtörtént a baj: Von Brauchitsch autója felvert egy követ, amely Lang védőszemüvegének csapódott, szilánkosra törte azt, és a versenyző szemét is felsértette (ekkoriban a biztonság még gyerekcipőben járt). Lang vérző szemmel hajtott ki a bokszba, ahol a Mercedes orvosa kezelésbe vette, így megúszta a maradandó sérülést. Autójával, minthogy akkor ilyet is lehetett, a tartalékpilótaként jelen lévő Walter Bäumer folytatta a versenyt.
Von Brauchitsch továbbra is a figyelem középpontjában maradt: egy lefulladás után kis híján ütközött Nuvolarival, majd a pálya határait jelző szalmabálákba kényszerítette Bäumert, aki így kiesett. A verseny második felére az egyenetlen pálya eléggé legyilkolta az autókat és a gumikat. Nuvolari vette át a vezetést, s bár kerékcseréjét követően kénytelen volt szerelői (szabálytalan) segítségét elfogadni az újrainduláshoz, a Mercedes nem óvott, miután Neubauer figyelmét felhívták arra, hogy Von Brauchitsch is több megkérdőjelezhető dolgot elkövetett. Az olasz Tazio Nuvolari így végül 1 óra 4 perc versenyzés után az Auto Union volánjánál megnyerte az egyetlen Belgrádi Nagydíjat, ami saját impozáns karrierjének utolsó győzelmét is jelentette egyben. Ekkor már 46 éves volt, a háború után pedig már nem tért vissza komoly erőkkel. A hazai induló, Milenković a többiekhez mérten vészesen lassú volt, és bár eljutott a kockás zászlóig, egy hosszú bokszkiállásnak is köszönhetően 19 kör hátrányban fejezte be az 50 körös futamot.
A Mercedes és az Auto Union számára már a hazaút megtervezése is komoly fejfájást okozott, főleg hogy a verseny leintéséig Franciaország is hadat üzent a németeknek. Az a hír kezdett terjedni, hogy a magyar határnál elkobozhatják a csapatok által szállított üzemanyagot, ezért szlavóniai földutakon és a szlovén hegyeken át, szinte titokban menekültek át Ausztriába.
Közel hét évig ez a belgrádi esemény maradt az Európa területén rendezett utolsó nagydíj. A németek eredetileg még arra készültek, hogy biztonságos területeken a háború alatt is folytatják a versenyzést, de a csapatok fenntartása egy idő után már nem volt vállalható. Mint ahogy 1945-től kezdve Jugoszláviában pedig a Belgrádi Nagydíj létezése nem volt vállalható: az új, kommunista berendezkedés igyekezett szakítani II. Petar király hagyatékaival, a verseny pedig egyébként is fasiszta országok autóinak és versenyzőinek erődemonstrációja volt, ami csak még egy ok arra, hogy megpróbálják kitörölni a történelem lapjairól. Autós nagydíjat azóta sem rendeztek az egykori Jugoszlávia területén, motorosat azonban igen – de az sem ment zökkenőmentesen…
