Akik görög városra gondoltak, azok helyesen tippeltek. Kérkirát a köznyelvben leggyakrabban Korfuként emlegetik. De mivel a sziget is Korfu és a legnagyobb városát is ugyanígy nevezik, ezért a megkülönböztetés érdekében a székvárost hivatalosan Kérkirának hívják. Kérkira Korfu legnagyobb települése és egyben formális fővárosa is, közlekedési csomópontja és nem mellesleg a Világörökség része.
A sziget stratégiai fontosságú helyen fekszik az Adriai-tenger bejáratánál. Olyan városállamok biztonságáért felelt, mint a Velencei Köztársaság és a Raguzai Köztársaság (Dubrovnik), de az Adria-parti római kolóniák és légiók is nagymértékben tőle függtek. A megerősített mediterrán kikötőváros legmagasabb pontján épült fel a vár, amely évszázadokon keresztül uralta a szigetet és az Adria bejáratát. Négyszáz éven keresztül Velence úszó bástyájaként funkcionált és védte annak tengeri-kereskedelmi érdekeit az oszmánokkal szemben. Így a város szinte teljesen elolaszosodott, és maradt ilyen mind a mai napig. A helyi lakosság egyaránt beszéli az olaszt is és a görögöt is. A várdomb és az alatta elterülő Kampielo (óváros) 2007 óta a Világörökség része.
A sziget fővárosában a szigetlakók mintegy harmada él. Kérkira leghíresebb szülötte a néhai Fülöp edinburgh-i herceg. A százhektáros Mon Repos birtok kicsi palotájában látta meg a napvilágot és egyéves koráig élt itt szüleivel. Az Analipsis dombon állt az ősi Kérkira. Annak legmagasabb pontján épült Korfu kormányzója számára ez a birtok. Később a brit arisztokrácia kisajátította és nyári üdülő lett belőle. Miután felszámolták a görög monarchiát, a villát múzeummá alakították, amely a tenger kincseit mutatja be. Van a város határában még egy érdekes palota, amelynek magyar vonatkozása is van. Az achilleoni villát Sissi királynő számára építették, és mind a mai napig őriz néhány tárgyi emléket Erzsébet magyar királynőről. A palotát gyönyörű park veszi körül, amelyből páratlan panoráma nyílik a Jón-tengerre.
A Kampielo valamikor elfért a három kérkirai vár ölelésében, mára azonban a város kinőtte e kis területet. Az óváros kacskaringós, szűk, macskaköves kisutcái visszaadják a valamikori halászfalu, majd erődváros korabeli hangulatát. A Velencei Köztársaság idejében Kérkirában 10–20.000 katona állomásozott, akik kiszolgálása és ellátása komoly logisztikát igényelt a helyiek részéről. Az akkori kérkiraiak leszármazottjai ma is ugyanolyan ügyesen vezetik a várost és a nyaranta itt megforduló nyaralók százezreinek érdekes programokat kínálnak. Egy ilyen városi sétán tudtam meg, hogy a régi és az új vár számos föld alatti folyosóval van összekötve, amely behálózza az egész óvárost, és máig vannak felfedezetlen ágai.
Szintén történelmi érdekesség a ma is használatban lévő kisebbik kikötő. A Contra fosa története négyszáz éves: amikor elkészült a vár, annak eredményesebb védelme érdekében, egy csatornát ástak a fala mellé, úgy, hogy az elválassza a várat a szárazföldtől. A csatorna kinyúlik a tengerig. Ma már nem hadihajók horgonyoznak itt, hanem a helyi halászok reggelente itt válogatják szét a tenger gyümölcseit. Az új kikötő pedig sok száz jacht parkolóhelye, de naponta megfordulnak itt hatalmas óceánjárók, vitorlások és kompok is.
Kérkira mára elvesztette hadászi jelentőségét. A várak lábánál ma a korfui nemzetközi repülőtér kifutópályája nyúlik. Itt landol tízpercenként egy-egy Airbus vagy Boeing, és hoznak a nyári idényben naponta tízezer nyaralót az Európához legközelebb eső első görög szigetre. Kérkira megőrizte évezredes fogadószerepét, de ez már másmilyen fogadtatás, mint évszázadokkal ezelőtt és évszázadok alatt volt. Nincsen ágyú, nincsen kard, van viszont helyette kedves szó. A nyári hónapokban a temperamentumos görögöt és olaszt elnyomja az új hódítók beszéde: az orosz, a német, a szerb és a magyar.
