A járványügyi korlátozások enyhítése minden bizonnyal a rendezvények zavartalanabb megtartását is eredményezi, és a remények szerint bepótlásra kerülnek azoknak az előadásoknak a játszása is, amelyek a pandémiás intézkedések miatt elmaradtak. Kálló Béla Jászai Mari-díjas színművészt az elmúlt időszakban egyebek közt az Arany és Petőfi barátságát felidéző Szabadságharc című pódiumjátékában láthattuk, majd pedig a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház és a Magyar Nemzeti Tanáccsal koprodukcióban készített Sors-kanyar című produkciót rendezte. Kálló Béla most egy új előadást rendez, a beszélgetésünk során erről is kérdeztük, valamint a vendégjátékokról és a színház szerepéről.
Tóth Péter Lóránt versvándorral, Radnóti-díjas versmondóval, négy éve játsszátok a Szabadságharcot...
– Soknak hangzik, de ténylegesen két évig játszottuk csupán, 2018-ban és 2019-ban, utána pedig beköszöntött a pandémia időszaka. Pontosan emlékszem a napra, amikor az Európa Kollégiumban, valamint az újvidéki Petőfi-központban kellett volna fellépnünk, a kormányfőnk pedig bejelentette a rendezvények lemondását. Akkor jött a két év szünet, addig viszont nyolcvanszor játszottunk, a Kárpát-medencében és Kanadában is. Volt is rá igény, keresztül-kasul bejártuk Magyarországot, Kárpátalját, Horvátországot, Délvidéket, épp csak Felvidék maradt ki. Most egy új fellépéssorozatot tervezünk, ami a bicentenárium jegyében ötven-hatvan előadást jelent. Az útiterv: Szőreg, Kishegyes, Bácsfeketehegy, Újvidék, Zombor, Kunszentmiklós, a magyar Kelebia, Lakitelek, Fonyód, Tornyos és Topolya. Ez csak a kezdet, később még több helyre megyünk.
Időközben viszont sikerült elkészíteni a Sors-kanyart és a bemutató is megvolt...
– ...Szabadkán. A Covid itt is közbeszólt. Kényszerpihenőre került sor, megbetegedések és egyeztetési nehézségek miatt. Most ismét megindulunk játszani, március 24-én, 25-én és 27-én, Topolyán, Zentán és Újvidéken lépünk fel, 29-én pedig a budapesti Hagyományok Házában végre megtartjuk a hivatalos magyarországi bemutatóját is. Mivel elég sok idő eltelt az előadás játszása óta, kemény munka vár ránk a darab úgymond felmelegítését illetően.
Új produkciót is készítesz? Mi keltette fel a figyelmed?
– Karinthy Utazás a koponyám körül című önéletrajzi regénye, amelynek a színpadi változatát Verebes Ernő, a Nemzeti Színház fődramaturgja írta meg. Ezt egy budapesti színművész barátommal, Csizmadia Gergellyel visszük színpadra, a koreográfusunk Táborosi Margaréta lesz. Ami az előadást illeti játszom is benne, és rendezem is. A Sors-kanyarhoz képest – amelyben nem vagyok színpadon –, ez a feladat nehezebb, mert kívülről és belülről is látnom kell. Emiatt a próbafolyamat kicsit időigényesebb, ugyanakkor viszont nagyon izgalmas. A vajdasági bemutatóját Zentán tartjuk meg, a magyarországit pedig a budapesti Karinthy Színházban. Régóta készülünk erre a projektumra, nagyon szeretjük ezt a regényt. Aktuálisabb mint valaha, hiszen az író példaértékű optimizmussal és nyitottsággal kezelte a betegségét, a daganatot a fejében. Az eltávolításakor és utána is, amikor teljesen átértékelődött számára az élet, új perspektívák nyíltak meg előtte és immár tágabb értelemben szemlélte a világot. Tanulságos ez a hozzáállás, a Covid-helyzetet illetően is, amikor egy pillanatban mindenki odúlakó lett és jócskán pesszimista. Reményeim szerint ez az előadás perspektívát nyújt majd, hogy önmagunkat vizsgálva, a nehézségek közepette is megtartsuk a belső egyensúlyunkat, kellő humorral és optimizmussal felvértezve. Azt gondolom, hogy erre most szükségünk van. Nekünk alkotóknak is, mert sokáig gubólétben voltunk, mi sem tehettünk mást.
Mivel ezt is ketten játsszátok, úgy képzeljük el, mint a Szabadságharcot?
– Ez kifejezetten színházi előadás lesz, kicsit tehát másmilyen. A Szabadságharcot eleve úgy készítettük el, hogy szinte bárhol elő tudjuk adni, a szórványban is, a legeldugottabb település legeldugottabb zugában. Játszottuk szabadtéren, oltár helyén, tanteremben, kis könyvtár sarkában is. Annak ez is missziója volt. A Karinthy-előadásunk színházi közeget kér és követel magának, ugyanakkor minimalista lesz. Karinthy mindvégig az elme színpadán tartózkodott, végig ébren volt, amikor kinyitották a koponyáját és minden észlelése bekerült a regénybe. Annyira pontosan és jól fogalmazott, hogy ezt semmiképp nem szeretnénk elfedni. Az előadás ezért szinte teljesen üres térben játszódik, hogy a szó és a gesztus ereje mindinkább kifejezésre tudjon jutni.
Hogyan valósult meg az együttműködés Csizmadia Gergellyel?
– Kitártam a lehetőségeimet, és elindultam mindenfelé a világba. Ahogyan Tóth Péter Lóránttal is volt szerencsés találkozásunk, úgy Csizmadia Gergellyel is. Együtt játszottunk egy előadásban, és úgy gondoltuk, hogy lenne még dolgunk. Ráadásul a jelen ismeretségi körömben jobb „Karinthy” nincs is. Amit Karinthy képvisel, azt szerintem Csizmadia Gergely tudja leginkább tolmácsolni.
Ha ő lesz Karinthy, ki leszel te?
– A darab a szerzőt és hőseit jelöli meg, úgyhogy én leszek a mindenféle hősök, a kicsi én vagy mi. Ez egy nagyon hálás szerep, az önkritika megtestesítése. Ott leszek folyamatosan Karinthy nyomában, állandóan kérdezek és véleményezek, közben szükség szerint megmutatom az élet árnyoldalait is. Néha a humorral is támadom, ami már számára is sok lesz, holott ő képviseli csak igazán a humort. Ez egy furcsa viszony.
Hogyan sikerül megtartani a próbákat?
– A koronavírus-járvány folyamatosan keresztbe tesz. Most épp azért kellett megszakítani, mert én kaptam el. Egyébként folyamatosan zajlanak, Budapesten és itthon is próbálunk, amikor és ahogyan erre lehetőség adódik. Mindketten elfoglaltak vagyunk, Csizmadia Gergely kiváltképp le van terhelve, de ha valamit meg akarunk valósítani, akkor ahhoz áldozatokat kell hozni és arra időt teremteni. A próbák főbb részét majd valószínűleg egy itteni kis településen tartjuk meg. A bemutató a tervek szerint májusban lesz, de addig ki nem adom a kezemből ezt a munkát, míg olyan nem lesz, amilyen kell hogy legyen. A játszása jó kondíciót is igényel, hiszen a nagy része koreográfia. Mindvégig ketten visszük ezt az előadást, ehhez jó alapot kell teremteni, engem pedig a koronavírus most nagyon visszadobott. Még nincs itt az ideje annak, hogy túlterheljem magam. Majd amikor készen állok rá, akkor belevágunk.
Milyen volt az együttműködés a darab írójával?
– Verebes Ernő segítőkész, és engedi kibontakozni a kreativitást és a szabad gondolkodást. Nagyon jó a munkakapcsolatunk, teljesen megértette, hogy mit akarok ezzel a Karinthy-regénnyel és lényegbevágóan megfogta a témát. Az utóbbi időben nem is találkoztam ennyire jó darabbal. Ráadásul olyan, mint a jó bor, ahogyan múlik az idő, egyre jobban fedezem fel az értékeit és érek meg bizonyos gondolataira.
Ez az előadás is korábbra lett tervezve?
– Tavaly kellett volna elkészítenünk, de a Sors-kanyar miatt eltolódott. Nem bánom, hogy így alakult, mert legalább nem sietjük el, nem csapjuk össze, megküzdünk minden mondatával. Belül kiteljesedettnek érzem magam, hogy ezzel foglalkozhatok. Rengeteg mankót ad – remélem a nézőknek is ezt nyújtja majd –, amelyekre ebben a nehéz időszakban támaszkodhatunk. Azt gondolom, hogy a derű, az optimizmus, az irónia és a humor az ember egyik legfontosabb eszköze és fegyvere. Ennyi év után kellett rájönnöm arra, hogy az önmarcangolás, az önmagunknak való fájdalom okozása, a folyamatos kesergés, nem vezet semmi jóra. Nyilván vannak alkotói időszakok, amikor ilyen attitűdökre mutatkozik szükség, de szerintem most a fent felsoroltak – a derű, az optimizmus, az irónia és a humor – ideje jött el. Másképp nem tudjunk túlélni önmagunkat. A létünk múlhat azon, hogy milyen hozzáállással kezeljük a saját életünket és a másokhoz való viszonyunkat. Az elmúlt két évben nemcsak központi témává vált a betegség, a dekadencia, a halál, hanem átment kesergésbe, önpusztításba is. Azt gondolom, hogy ennek véget kell vetni, még akkor is, ha most a háború is komoly aggodalmakra ad okot.
Ebben segítségünkre lehetnek a régi írók? Szükséges-e őket újra felfedezni?
– Mindenképpen. Számomra nagy tanulság, hogy az a szemléletmód, amit korábban sok helyen képviseltem, miszerint a színház a társadalom tükre, és azt állandóan a nézők elé tartjuk, mára nem elég. Azt gondolom, hogy ma már valamilyen perspektívát is hozzá kell tenni. Nem elég az emberek arcába nyomni a valóságot. Olyan alternatívákat, reménysugarakat kell adni, amivel az ember túl tudja élni önmagát. A mi esetünkben, Karinthyn keresztül, ez most épp a humor, de nyilván sok minden más is. Ezt nyújtja a Sors-kanyar is. Habár az egy haláltörténet, de a végére oda kellett tenni az egymás erősítésének fontosságát is. Azt gondolom, hogy a színházaknak mindinkább ez lesz a feladatuk. Olyan kulcsokat, reményeket, megoldásokat, alternatívákat, perspektívákat adni, amitől az ember másnap úgy ébredhet fel, hogy van miért élni és tud valami újat megvalósítani.
Tervbe vettél-e más előadásokat is?
– Off-produkciókban gondolkodom, amelyekben a saját elképzeléseimet valósítanám meg, olyan alkotókkal összefogva, akikkel jól tudunk együttműködni. Úgy látszik az lett a feladatom, hogy létrehozzak egyfajta teret, amelyben Kárpát-medencei alkotók tudnak együtt dolgozni. Ezenkívül tervbe vettük, hogy az Udvari Kamaraszínházzal ismételten Kanadába menjünk. Augusztus végétől szeptember közepéig a Halottak napjától virágvasárnapig című előadásunkkal turnézunk majd, két héten keresztül, megállás nélkül.
Mostanában filmezéssel is foglalkoztál...
– A holokauszt emléknapra egy kisfilmet rendeztem. Illés Hajnalkától, a Szabadkai Zsinagóga Alapítvány koordinátorától érkezett a felkérés, hogy játsszak, egyszer csak kiderült, hogy ebből a projektumból több is lehet, így lettem rendező. Ez tulajdonképpen vers- és regénytöredékeket tartalmazó filmvallomás. Büszke vagyok rá. Együttműködtünk Zsiga Pál hegedűművésszel is. A magyar kultúra napjára pedig a Boldogasszony ablakában című filmet rendeztem a VMMSZ-nek. Az nagyobb csapatot mozgatott meg, a magyar kultúra napjára jelent meg. Úgy látszik a filmezés is beköszönt az életembe.
Kálló Béla (Molnár Edvárd felvétele)
