A mai napig emlegetjük azokat a hétvégéket, amikor még jegyesekként rokonlátogató körutakra jártunk a párommal. Bácska minden szegletébe jutott a nagybácsikból és nénikből, unokatestvérekből és keresztszülőkből, így több napos kirándulásokat kellett szervezni, amikor elérkezett az ideje, hogy személyesen átadjuk a lakodalmi meghívókat.
Akkoriban még a frissen szerzett jogosítványért nem járt BMW, így a nagyapától örökölt kék „fítyónk" apró kerekein gurultuk végig Vajdaság utait. Nem volt ezzel semmi baj, nagyon szerettük a mi kis járművünket: sohasem hagyott cserben bennünket. Ha netalán mégis megállt, elegendő volt egy alapos drótkefecsiszolás a gyertyán, háromszor megfújtuk a porlasztót, és már repesztettünk is tovább. Nos, száguldásról azért enyhe túlzás lenne beszámolni, de előbb vagy utóbb mindenhova odaértünk.
Az emlékezetes körutunkon inkább utóbb. A bajmoki kiadós vacsorát követően, két nap után hazafelé vettük az irányt, amikor Bácsfeketehegy közelében elszakadt az ékszíj. Késő éjszaka volt már, közel s távol senki sem haladt az általunk választott úton. Nem volt mást tenni, nekünk kellett átsegítenünk a betegségen a kicsiny robogónkat. Roli a bőröndömből elővarázsolt egy nejlonharisnyát, és jól rászorította az ékszíj helyére. Csúszásgátlónak felhasznált egy tenyérnyit a nagymamától kapott mézből és az út porából. És láss csodát: elindultunk. Pár kilométer után rájöttünk, hogy húsz percenként kénytelenek leszünk negyed órás pihenőket tartani ahhoz, hogy a hűtővizet a kritikus pont alatt tudjuk tartani. De a végén csak hazaértünk, a kis járgányunk pedig a garázsban pihenhette ki a fáradalmakat.
Pár évvel később a társaságunkhoz tartozó családok közül hol az egyik, hol a másik jutott „új autóhoz". A nemzedékemhez tartozók közül nyilván mindenkinek világos, hogy másfél évtizede a szerbiai fiatalok számára az „új autó" a legjobb esetben is a nyugati országok által kimustrált, de még működésképes járgány volt. Akkoriban örültünk, ha egy megőrzöttebb négykerekűre bukkantunk: ezt is elég nehéz volt kiszorítani a büdzséből a családalapítás időszakában. Elsősorban a lakhatás biztosításával voltunk ugyanis elfoglalva, hisz a baráti körünkben a 2006-os év igen termékenynek számított. Három elsőszülöttel és egy második gyermekkel lettünk gazdagabbak, így nem kell csodálkozni azon, hogy a következő két majálist a cumisüvegek között töltöttük el. Eljött viszont annak az ideje is, hogy egy éjszaka erejéig a nagymamákra és nagypapákra bízzuk a szeretett csemetéinket. A megszokott napi sütögetést és gyerekek után való rohangálást követően a nők bepattantak az egyik „új autóba". A terv az volt, hogy hazaszállítjuk a gyerekeket, majd visszaszáguldunk az éjszakai mulatozást élvező férjeinkhez.
Nos, ez alkalommal a törvényes keretek között mozgó száguldozásról ugyan beszámolhatok, visszatérésről azonban már kevésbé. A Temerin bejáratánál levő villanyrendőrnél ugyanis fülsiketítő vijjogások közepette adta hírül az „új autó", hogy innen biza egy keréknyit sem mozdul. Hogy izgalmasabb legyen, az immár öntudattal rendelkező jármű központi vezérlése minden ajtót lezárt. Miután a rendelkezésre álló gombok mindegyikét megnyomtam, sikerült annyira összezavarnom a rendszert, hogy a vezető felőli zár feladja a szolgálatot, és ki tudjak szállni a fémdobozból. Említenem sem kell, hogy mindeközben a folyamatos vijjogást négy piciny gyermek riadt sírása is erősítette...
Jártasabb sofőrként először is az útról szerettem volna eltávolítani a járgányt, de hamar rá kellett jönnöm, hogy az érthetetlen okból működésbe lépett biztonsági rendszer mind a négy kereket blokkolta. Ekkorra már a nőtársaim kituszkolták magukat és gyermekeinket az egyetlen nyitható felületen, és igyekeztek megnyugtatni a mögöttünk káromkodó, türkölő és női sofőröket becsmérlő, igencsak felszaporodott tömeget. Kerülés lehetősége nélkül ugyanis percek alatt hatalmas sor alakult ki mögöttünk a Gyöngyszigeten majálisozó, hazafelé tartó temeriniekből. Segítőkész férfiak azonban mégsem akadtak a tüntetéssé fajult tömegben, így maradt a telefon. Akkoriban szereztem be magamnak az első mobil készüléket, így utolsó megoldásként jutott eszembe. (Mai fiataloknak: igen, volt olyan idő, amikor nem a mobiltelefon számított az első gondolatunknak...)
Kinyitottam hát a motortetőt, és követtem a párom utasításait. Füstöl? Nem. Gőzöl? Azt sem. Nem fítyó ez... Mi világít a műszerfalon? Minden: olyan mint egy karácsonyfa. Ahá, vegyem le a „klemnit" az akkumulátorról. Rendben. Uff... Hova a ménkűbe dugták? Ja, igen, le kell venni a műanyag motorborítást. Oké, csavarozok. Megvan az áramfejlesztő! Lekapcsolom. Végre vége a vijjogásnak. Most tegyem vissza? Jézusom, már megint visít! Vegyem le, és tegyem megint vissza? Hisz ezt már egyszer csináltam. Továbbra sem jó. Mi az, hogy nem tudjátok?! Lökjem félre az útról? Mégis hogyan? Azt sem engedi... – és ekkor mérgemben rácsaptam az akkumulátorra. Csoda történt: elhallgatott. Jaj, de jó. Most még ha be is indul... Kulcs a helyén. Nem, eszembe sincs megállni. És visszaindulni sem merek. Négy idegőrlő órát követően most már otthon maradok – zártam le a beszélgetést a párommal.
Nos... A technika fejlődésével járó kínlódásokat az elkövetkező években mind többször tapasztaltam. Sokszor visszasírtam a '71-es gravírozású old-timer mosógépemet, a több nemzedéket kiszolgáló első villany- és gáztűzhelyemet, a nagyanyám bojlerét pedig a mai napig nem merem lecserélni. Pillanatnyilag a több mint 15 éves mikrosütőm furcsa hangja aggaszt leginkább... Nem merek ugyanis újat venni.
