Nézni és látni. Igen egyszerű. Tágra nyílt szemmel vagy behunyva azt. Mindig ugyanazt látjuk. Önmagunkat. Mások arcvonásaiban, szemében vagy egy sáros országúton, ahol a tócsákban megnyílik az ég. Állandóan saját világunk hajol ki belőlünk. Néha szembe jön velünk, néha mellettünk. Hogy más, vagy mégis ugyanaz, csodálkozva csak akkor vesszük észre, amikor megmered az idő, egy pillanatra megáll és képként kezünkbe vesszük. Valahonnan ismerős, mégis ismeretlen. Ugyanazt a világot nézzük mindahányan csak a képe más, a fotóról visszanéző valóságnak. Be kell hunyni a szemünket, hogy a láthatatlant, az időt is láthassuk.
Örökös kérdés, hogy a fotós, a másik, behunyt szemével lát e többet, vagy a keresőre szegezett pupillával? Vagy a két világ, a látható külső és a képzeletben élő belső világ adja a teljességet?
A fotó a fény időmértéke. A varázslathoz sötétség kell. Ha ügyesek vagyunk, kinyílik benne, időmértéket ír a fény. Befogjuk a fényt, és az, üvegre, filmre, papírra írja valóságunkat. A visszafogott fény nyomán arcok rajzolódnak ki. Idő, tér és mind az, ami szavakkal le nem írható. A jelen múltja és a múlt jelene a kis fénnyel írt négyzet érzékeny felülete.
A fénykép, születése pillanatában lezárul, meghal. Néha örökre, néha tíz, húsz vagy száz évre. De életre kel, ha kibontjuk létrejöttének pillanatát és elmondjuk történetét. Azt, hogy milyen volt a kispesti utca, vagy hogy Varga György András a Burkátokból beköltözött-e Székelykevére, vagy csak a temetőbe.
Zárt történet minden fénykép és mi vagyunk a kulcsa, függetlenül attól, hogy Oldal István, Orbán Balázs, Németh Mátyás, Lazukics Anna, vagy Dormán László fotóiról van szó. A fénykép, mindig történet. Történetekre pedig szükségünk van, mert nélkülük megszűnik bennünk a mesélő, megszűnik a kíváncsiság, az emlékezet, végül az ember vész el visszavonhatatlanul. Ezért kell egy cipős doboz, vagy kettő, melyben időmértékbe szedve, a régi fényképeken még rejtve maradt a fény. Egy cipős dobozban egy élet elfér. Néha bontsuk ki ezeket a fényarchívumokat és mutassuk meg másoknak is. Állítsuk ki őket. A fotóknak szükségük van ránk. Nekünk is egymásra.
Dormán László kemény, kontrasztos nyelvezettel fogalmaz. Epikus történetei, fekete-fehér térképei egy kornak, amely csak akkor ér véget, ha az emlékezetből is kihullik.
Dormán fotóival megerősödve állíthatom: Itthon vagyok, mint ahogy Dormán László is itthon van otthon.
Dormán László fotóriporter, újságíró, szerkesztő 1944-ben született Bácskossuthfalván. Az általános iskolát szülőfalujában kezdi, majd Palicson végzi. A gimnáziumot és a zeneiskolát Szabadkán fejezi be, utána a Belgrádi Zeneakadémia újvidéki tagozatának első fokozatán diplomázott és zenetanári diplomát szerzett.
Képeivel az 1960-as évek elejétől vesz részt a fotóklubok kiállításain. Az 1960-as évek végétől húsz éven át a Képes Ifjúság fotóriportere, újságírója és szerkesztője. Közben az Újvidéki Rádióban jazz-műsorokat szerkeszt és vezet. A Tiszavirág népi zenekarban játszik. 1990 és 97 között a Napló munkatársa.
1993-tól Magyarországon él.
