(Naplótöredék, lírafutam 2.)
„Verd meg a pásztort, és eloszlanak a nyájnak juhai…”
Az olykor bizonytalannak érzett jövőnket fürkészve úgy tűnik, hogy a tízparancsolatból kimaradt egy tétel: Ne felejts! Korunk veszélyes szüleménye a szelektáló ismeret és a mesterséges feledtetés szépen felvirágozott, ámde megtévesztő, jórészt kártékony mestersége. A következményeként néhanapján valamiféle szellemi lelombozódás lesz úrrá rajtunk, s ha óvatlanok vagyunk, csapdába esve előbb-utóbb összetalálkozunk az emberi kishitűség, szűklátókörűség, fásultság hangulatelemeivel és mindenféle más hiátusokkal. Ami szerencsétlen nyájtermészetű közhangulattá válhat, s elkeveredhet a legújabb kor zavaros, vírusként terjedő kórságaival: az általános nemtörődömséggel, lebukó felelőtlenségérzettel. „Holott a szellemi és kulturális örökségünk megóvása, ápolása mindenkori fontos feladatunk lenne.”
KONOKSÁG ÉS KITARTÁS
Than Mór (1828–1896) szabadságvágya, töretlen hite már ércbe vésett. Vitathatatlanul vagy talán… a legnagyobb, Délvidéken született művészünk. Alkotói nagysága, művészi munkásságának átfogó ismeretében: csodálatra méltó. Tudjuk, hogy életpályája kissé kacifántos volt: eredetileg jogásznak tanult, de kalandor természete miatt (a korabeli rajzvázlataiból jól kivehető eleven érdeklődése a dicsőséges történelem iránt) és a szabadságharc elfojtása után végül úgy határozott, hogy végérvényesen a művészi életpályát választja. Előbb Bécsben (Karl Rahl vezetése alatt) folytatta a lázasan küzdelmes, elsősorban festőtechnikai lemaradásokat pótolni igyekvő tanulmányait. 1855-ben már egyenesen Párizsba utazott, ám onnan hamarosan át az antik és reneszánsz kori művésze(te)k igazi hazájába: a műremekekkel teleszült Itáliába. Az 1860-as évek elején mégis hazatért – azt mondják róla, hogy nagy magyar szíve volt –, és Budapesten nyitott műtermet. A külföldön megszerzett pár évnyi festői tapasztalásai nyilvánvalóan már elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy érett alkotóként folytassa a karrierjét, s a honi kulturális közegben mérettesse meg magát.
Ötletes zsánerképei, higgadt festői látásmódja rejtett üzenetekkel vannak teli, korának irányadó üzeneteit bennük rejtette el. Nagy általánosításokkal fogalmazva: ilyen lehetett a kor búvópatakként szolgálatot teljesítő historizmusa. A mi mesterünk művészete összetett, mert nem csak eklektikus, kortalan szemléletű is volt. A csodáló közönségének előbb-utóbb el kellett hinnie, hogy ő a reményteljes örökkévalóságnak fest. És lehetséges, hogy ezek csupán gyakran használt szóvirágok, hogy több festőnkre ugyanez vonatkozik, de a Mester hitelességét nyomatékkal tanúsítja. Mindenesetre, Than Mór a magyar történelem nevezetes eseményei közül koncepciózusan válogatott: nem találomra. Inkább az időszerűség-érzete nyomán válogatta meg témáit. Természetesen a kor sikeres művészeihez hasonlatosan a leggyakrabban megrendelésre dolgozott. De azon témákat is sikeresen alakította át a saját világlátása szerint, amelyek eredetileg megköthették (volna) a kezét. Lelkiismeretesen, fegyelmezetten dolgozott. Leggyakrabban a téma teljes ismeretében, ami az épp időszerű olvasmányai révén, lelkesedéssel, olykor szigorúan statikus kompozíciók által jutott kifejezésre, máskor játékos volt, szinte barokkosan áramló elemek lefogásával. „Csapongó képzelete azonban józan keretek közé szoríttatott…”
VILÁGFÁJDALMAKRÓL ÉS AZ ŐSZINTE SZENVEDÉLYRŐL
Útja mindenképpen elvezetett az újrateremtett büszke magyar nemzet eszmei felemeléséig. Talán nincsenek is véletlenek. Festőnk pályájának alakulását előbb a valós történelem imádata hatotta át. Majd a szabadságharc hevében „Görgey tábornok fenséges árnyéka befolyásolta”. Később az objektív felelősségérzete, valamint az erőteljes képzelőereje vezérelte. Történelemszemlélete teljességgel átitatta a munkásságát, és rebellis természetű, szigorú historikus festőművésszé formálta.
Than Mór zsánerképei mindig történelemszemléletűek. A levert szabadságharc még dúlt benne, s a munkásságát eme belső dúlások tovább segítették. Az aradi vértanúk után nem roskadt össze. Tovább munkálkodott, és mint tudjuk, a korábban lázadó rácok által feldúlt délvidéki szülővárosáról sem feledkezett meg. 1855-ben megfestette Óbecse azóta már többször átalakított belvárosi templomának oltárképét, amely Mária mennybemenetelét ábrázolta. Az oltárképet Bécsben festette meg, jól észlelhető rajta a zsáner gyakorlott pozitívuma, a vallási igény áhítatnak szóló megfelelési késztetése is, érdekessége, hogy az itáliai reneszánsz és az osztrák–német barokk jegyeit mértékkel egyesíti. (A Szent Jánost ábrázoló mellékoltárt jóval később, 1876-ban alkotta meg.)
1864-től művészünk Lotz Károly mellett a Pesti Vigadó faliképein dolgozott. Korábbi ismeretségük, barátságuk révén remek egyetértésben és nyilvánvaló módon egymással is versengve, de erősítve hatottak egymás művészetére. Alkotásaikban mindvégig felismerhető a párhuzam s erőteljesen az árnyalt különbözőség is. A későbbiekben együtt készítették el a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőházának allegorikus falfestményeit (1870), majd több nagyszerű művész közreműködése mellett az Ybl Miklós által újratervezett Szent István-bazilika egyes nagyszerű mozaik- és freskóképeit. Mindeközben művészünk a saját történelmi „panoptikumát” építgette lelkesen. 1885-ben pár évre megint Olaszországba költözött, hamarosan mégis visszatért Magyarországra. Titkári állást vállalt el a Képzőművészeti Társulatnál. 1890 és 1896 között a Nemzeti Múzeum képtárának őre lett, 1896-ban még rövid ideig az Országos Képtár igazgatója is volt. Triesztben halt meg ugyanez esztendőben. Megtisztelő elismertségben, immár a kibontakozó magyar szecesszió művészetének kibomló árnyékában. De „hite szerint mindvégig a levert, ám dicső szabadságharc szolgálatában maradt”.
A FALANSZTER MÖGÖTT
Than Mór igaz hősét nyilvánvalóan Görgey vonásaival képzelte el. A korszemlélet megengedte, hogy vele egy másik lángelménk is összekacsintott. Itt már Madách Imre Az ember tragédiájáról (1859–1860) lenne szó, amelynek sorsszerű gondolatai hasonló módon fordulhattak meg mindkettejük fejében…
A 19. században az ősszocialista Fourier idealista s utópisztikus falanszter-gondolata végül attól lett kudarcos, hogy az embert hibátlannak, becsületesnek és gyermeki őszintének gondolta. Ez azonban csak ritka adottság. A téves csatatereken elszenvedett károkért: a múltbéli, jelenkori és jövőbeni elkeseredett küzdelmekért, a súlyos vétségekért és az értelmetlen veszteségekért vívásban: egyedül a mindenért felelős emberi tökéletlenségekkel nem számolt. Madách Imre emberi színjátékának tizenkettedik színe is falanszter. Madách már tudott valamit, amit Fourier nem: ezért is éppenséggel ellentétes tartalommal töltötte fel az eszményi közösségi együttélés nemes gondolatát. Madách drámájában mintha figyelmeztetni szeretné az embert a gyengeségeire, visszatartani őt az újabb bűnöktől, a felesleges áldozatoktól és a fájó szenvedésektől. Jelentheti-e Madách kritikus emberszemlélete a lassacskán körvonalazódó szocializmus gondolatának korai bírálatát? Valóban felismerte-e Fourier naivitását, a megvalósíthatatlant szándékában, a gépiesen számoló materialista programjában. Vagy csupán ösztönösen megérezte az újabb kori bajokat? S az újkori idealista törekvésekben vajon a jövő árnyaitól való félelem befolyásolta-e sorait? Az ember tragédiája a balsejtések nyomvonalán jár mindvégig. Csupán a legvégén dereng fel a halovány remény, amely mentegeti a balsors elől menekülőket. „Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!”
Bizonyára tudta, hogy a balsejtelmei nem alaptalanok. De úriember feleslegesen nem fúj riadót. Csupán figyelmeztet a türelmetlen emberiség folytonos bűnbeeséseire. Nem csupán holmiféle megkopott turáni átokra, az új keletű hibákra kell gondolnunk. Drámájával a megosztottságok elleni, megszívlelendő kritikáját fogalmazza meg: a megátalkodott emberiség időtlen idők óta csapdába ejthető, nehezen tanul, későn eszmél fel. Nemigen tanul a saját hibáiból, s minduntalan meggondolatlanul a szakadék felé hajszolná megbokrosodó lovait. Inkább vállalkozik lehetetlen, emberpróbáló küzdelmekre. Csakhogy az igazságokból hamis tételek lesznek: az üldözőből üldözött, a hősből honáruló, a pribékből győztes hadvezető… De csak tovább bátorítja a küzdelmet, s előbbre segíti a bennünket lehetetlen hadviselésekre sarkalló igazságérzetüket…
