Öt héttel ezelőtt, vagyis október 16-án a magyar utánpótlás-labdarúgóválogatott a harmadik helyért lejátszott találkozón a büntetők biztosabb értékesítésével legyőzte Costa Ricát, s bronzérmes lett az Egyiptomban megrendezett U20-as világbajnokságon. A torna után a magyar játékosok és a vezetők közül is néhányan azt nyilatkozták, hogy még fel sem fogták, mi is történt velük, el sem hiszik, hogy harmadikok lettek.
A magyar csapat tagjai november 9-én a Telki edzőközpontban megkapták a pénzjutalmukat, ami igen jelentős összeg volt, hiszen a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) összesen 80millió forintot osztott ki (minden játékos nettó 2,4millió forintot kapott).
Egervári Sándor, a magyar utánpótlás-válogatott szövetségi edzője augusztus 19-én vette át az U20-as csapat irányítását a holland Van Buurentől, így mindössze pár hete volt, hogy felkészítse csapatát a szeptember 24-én kezdődött világbajnokságra, amelyen a rajt nem a legjobbra sikeredett, hiszen az együttes 3:0-ra veszített Honduras ellen.
– Több tényező is közrejátszott a rossz rajtban, amelyek közül az egyik mindenképpen az, hogy a játékosok egy kicsit lebecsülték az ellenfelet. Mi, szakemberek nem, hiszen többször is felhívtuk a figyelmüket a fiúknak, hogy a vb előtt a spanyol együttes felkészülési mérkőzésen csak minimális arányban, 1:0-ra nyert, ami nekünk egy figyelmeztető jel volt. Sajnos a játékosok beleestek abba a hibába, hogy alábecsülték a hondurasiakat, akikről azt gondolták, hogy a csoport leggyengébb együttese, s ellenük kötelező a három pont megszerzése. A másik tényező, hogy az első néhány napban igazából komfortérzésük nem volt se a játékosoknak, se a szakvezetőknek, ugyanis nagyon rossz talajú edzőpályákon gyakoroltunk, amelyre stoplis cipővel nem is lehetett felmenni, csak tornacipőben tudtak edzeni a játékosok. Mire ezeket a problémákat megoldottuk, új pályát kértünk és kaptunk, s mire megszoktuk azt a nem egészen európai világot, ami körbevett minket, elmúlt az első négy-öt nap, de szerencsére később sikerült mindent a helyére tennünk. A játékosok is megkapták azokat az impulzusokat, amelyeknek köszönhetően fontos pillanatokban jól tudtak dönteni, mentálisan erősebbek lettek, és végül bronzérmesek lettünk.
• Az első vereség után a magyarországi sajtó igen erős kritikával illette a magyar csapatot. Erről a szakvezetés és a fiúk ott értesültek, vagy már csak azokat a híreket olvasták, amikor ódákat zengett róluk valamennyi magyar és más nyelvű tájékoztatási eszköz?
– Szűrve kaptuk az információkat, de azért eljutottak hozzánk a sarkalatos megállapítások is. Úgy érzem, helyén kezeltük ezt a dolgot: megpróbáltam levenni a játékosok válláról a terhet, és abban maradtunk, hogy a következő két csoportmeccsre össze kell szednünk magunkat, akkor biztosan továbbjutunk.
• A bronzmeccsen nagyon dühös lett, amikor a sok magyar helyzet után Costa Rica lőtt gólt. Hitt akkor még abban, hogy harmadik lehet a csapat?
– Igen, ez a hit folyamatosan jelen volt az egész tornán. A mentális felkészítést nagyon fontosnak tartottuk, s mint bebizonyosodott, jó, hogy erre külön odafigyeltünk, ugyanis a csehek ellen is hátrányba kerültünk, és Costa Rica is vezetett ellenünk, mégis mindkét mérkőzést mi nyertük meg.
• Ha az egész világbajnokságot nézzük, mi volt a legpozitívabb és mi a legnegatívabb dolog a magyar labdarúgás szemszögéből?
– Legnegatívabb dologról egy sikeres világbajnoki részvétel után nem nagyon tudnék beszélni. A negatív talán a Honduras elleni vereség volt, ami meglepett bennünket, de minden csapat életében benne van a vereség. A legnagyobb fegyvertény az olaszok legyőzése volt, és nagyon örülök, hogy két nagyon erős válogatottat, mint amilyen a cseh és az olasz, sikerült megvernünk.
• A felnőttválogatottal ellentétben az utánpótlás-együttest nem töri össze, ha az ellenfél szerez vezetést, hiszen képes fordítani és győzni. A nyolcaddöntőben Csehország 2:1-re, a bronzmeccsen pedig Costa Rica vezetett 1:0-ra, mégis Magyarország nyert. Minek vagy kinek ez az érdeme?
– Először is a papáé és a mamáé, akik jól „összerakták” a gyereket, belekalapálták a tehetséget, és megfelelően nevelték otthon a fiúkat. Ezenkívül nagyon fontos még a szakmai háttér, amit a klubedzők, az akadémiákon tevékenykedők és a szövetségben dolgozók biztosították a számukra, és örömmel nyugtázzuk, hogy mi is hozzá tudtunk tenni valamit ahhoz, hogy együtt, egy csapatként megállják a helyüket.
• Ha klubedző lenne, és három játékost kellene választania az U20-as válogatottból, kik lennének azok?
– Ahhoz kellene tudnom, hogy melyik csapatba és melyik posztra kellene erősítenem, mert ha van egy jó csatárom, akkor már nem kell, de ha nincs egy se, akkor kettőt is választanék, úgyhogy erre nem tudok határozott választ adni.
• A harmadik hely megszerzésében mekkora szerepük van a magyarországi futballakadémiáknak, ahol igen magas szinten foglalkoznak a fiatalokkal?
– Biztos vagyok benne, hogy nagy szerepük van, ezért is említettem meg az akadémiát is, de hogy kinek mekkora szerepe van, azt nem tudom megmondani. Elég, ha csak Gulácsi Péter esetét veszem alapul: hat évig a BVSC-ben edzett, majd két évig az akadémiában készült, és biztos, hogy mindkettő közrejátszott abban, hogy az egyiptomi világbajnokság egyik legjobbja lett. Hogy kinek volt ebben nagyobb szerepe, a klubnak vagy az akadémiának, ezt nehéz megmondani. Szerintem azonban nem is ez a fontos, hanem az, hogy mindenki valamit hozzá tudott tenni, s ez a fiatalember meghatározó kapusává válhat a magyar labdarúgásnak.
• Egy hónappal a világbajnokság után milyen visszaemlékezni az Egyiptomban történtekre?
– Szívesen visszaemlékezek az egyiptomi eseményekre, mondtam is a fiúknak, hogy igazából még nem tudják felfogni, hogy milyen eredményt értünk el, majd a karácsonyfa mellett vagy szilveszterkor a koccintásnál lesznek képesek helyén kezelni ezt a dolgot.
• A csapat gerincét a külföldön játszók alkották, vagy azok, akik a magyar bajnokságban játszanak, és minden hétvégén láthatta őket?
– Is-is. Az igazság az, hogy mielőtt összeállítottam a csapatot, meghallgattam az előző edzőket, kikértem Both József véleményét is, hogy az egyes játékosoknak mi ez erényük és mi a gyengéjük, kinek mennyi nemzetközi tapasztalata van, s a magyar bajnokságban szereplő klubok edzőit is meghallgattam. Kevés idő állt a rendelkezésünkre, ezért nagyon széles körben próbáltunk támaszkodni a kollégák véleményére.
• Edzőként alkalma van megtapasztalni, hogy egy fiatal magyar focista mennyit fejlődik külföldön. Megéri fiatalon külföldre szerződni?
– Nem vagyok annak a híve, hogy nagyon korán, idő előtt külföldre szerződjenek a magyar játékosok. Ezt csak abban az esetben tanácsolom a 18 és 22 év közötti fiatalemberek számára, ha hetente egy mérkőzésen pályára léphetnek a felnőttcsapatban. Nem hiszem, hogy azok a játékosok, akik egy gyengébb csapatnál csak ülnek a kispadon, jobban fejlődnének azoknál, akik egy magyar I. ligás csapatban minden hétvégén pályára lépnek.
• A kiutazás előtt a cél a csoportból való továbbjutás volt és egy győzelem a kieséses szakaszban. Akkor még azt mondta, hogy vannak álmaik, de erről nem beszélnek. Megtudhatjuk, mik voltak azok?
– Nem szoktuk az álmainkat megosztani senkivel, még így utólag sem, hiszen attól álom az álom…
• Az U21-es válogatott 2:0-ra nyert Olaszország ellen az Európa-bajnokság selejtezőjében, a felnőttválogatott ugyanakkor leszerepelt Belgiumban. Ön szerint meg lehetne-e kockáztatni, hogy a következő, 2012-es felnőtt-Eb-selejtezőciklusnak egy teljesen felfiatalított csapattal vágna neki a magyar válogatott?
– Nem vagyok híve a teljesen felújított, kicserélt csapatnak. Nagyon sok példa van a magyar labdarúgásban: régebben a Ferencvárosban például Vincze Géza a kiöregedő ifi labdarúgókból alakította ki a felnőttcsapatot, s abban az évben a Fradi majdnem kiesett az I. ligából. Szakmai meggyőződéssel mondom, hogy sem a fiatalembereknek, sem a csapat eredményességének nem tesz jót egy teljes felfiatalítás. Abban sokkal inkább hiszek, hogy félévente vagy évente két-három focistát 20-30 perces játéklehetőségekkel sikerül beilleszteni egy közösségbe, és a rutinos labdarúgók segítségével egyre jobban fejlődhet, illetve beépülhet a válogatottba. Véleményem szerint ezt ezekkel a tehetséges magyar fiatalemberekkel is így kéne megoldani, s két-három év múlva akár hat-hét játékos is bekerülhetne a magyar labdarúgó-válogatott felnőttkeretébe.
