Vajon ugyanúgy örültek volna a zentaiak, ha annak a női csapatnak a gerincét, amely hat országos bajnoki címet nyert, nem saját nevelésű versenyzők, hanem kínai játékosok alkották volna? És a Magyarországon élők ugyanakkora örömmel fogadták-e Nata ša Janić olimpiai aranyérmeit , mint ha Kovács Katalin nyerte volna az érmeket? A válasz mindkét esetben: nem, s ehhez nem is kell külön magyarázatot fűzni.
A legtöbb ember akkor örül, ha nemzettársa ér el sikert. És ez normális is, még akkor is, ha ma már lassan elmosódnak a határok, s egy labdarúgó decemberben még egy angol csapatot erősít, januárban pedig már a német lelátókon skandálják a nevét. De nemcsak klubszinten van ez így, hiszen a honosítás nagyon sok sportágban egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Persze mindkét esetben ott vannak azok, akik morognak a bajszuk alatt, hogy „mennyivel jobb lenne, ha a mieink érték volna el ezt a sikert!” A mieink alatt mindenki a saját nemzetét érti, s példáért nem kell messzire menni, hiszen Szegeden nagyon sokan morognak, hogy sok a szerb játékos a kézilabdacsapatban, s egyesek a Pick Szegedet átkeresztelték Pick Szerbiára...
Nacionalizmussal vádolni egy szövetséget nagy felelőtlenség lenne. Pedig logikus, ha van egy német válogatott, akkor a német nemzetiségű vezetők is azt szeretnék, hogy annak németek legyenek a tagjai. Ha azonban egy török vagy egy ukrán nemzetiségű egyén, aki német állampolgár, jobb mint a „mienk”, akkor nincs mese, ha nem is örömmel, de helyet kell neki találni a csapatban, mivel a válogatott sikere mindenkinek a szívügye.
Itt van ez a Pető-ügy, amelynek főszereplője egy 22 éves fiatalember, akiről azért illik tudni egyet s mást. Elsősorban azt, hogy szókimondó és nem bújik senki szoknyája mögé, s ha valamit elhatároz, akkor azt véghez is viszi. Gyerekkora óta ilyen, amire jó példa, hogy egy hét-nyolc évvel ezelőtti versenyen az általa mindig példaképnek tartott apjának is kendőzetlenül megmondta a véleményét, amely arról szólt, hogy a családban ő a másodhegedűs, s mindenki a bátyjával van elkeveredve. Néhányan mosolyogtak is a pingpongberkekben csak Kispető néven emlegetett fiúcska kirohanásán, de egyesek igazat adtak neki. Ahogy múlt az idő, a balkezes játékos szépen lassan kilépett bátyja árnyékából, s ma már van a Pető Zsóle meg a Pető Zoli, és hogy szent legyen a családi béke, biztos vagyok benne, hogy az apjuk egyformán szerette és szereti is mindkettőt...
Most, hogy kicsit közelebbről is megismertük Pető Zsoltot, elmondhatjuk, hogy az ország legígéretesebb jövő előtt álló asztaliteniszezőjéről van szó. Ezt bizonyítják az eredményei, ezt mondta a 2003-as világbajnok, osztrák Werner Schlager magyar ajkú edzője, Karsai Ferenc is, aki megszervezte, hogy Pető húsvét után az osztrák együttessel készüljön a vb-re, úgy, hogy fizetik neki a szállást, az étkezést és napidíjat is kap! Ha Pető nem megy el a világbajnokságra, egyéves eltiltásra számíthat, ami minden bizonnyal kettétörné a karrierjét. Karakašević már többször jelezte, hogy nem kíván többé játszani a válogatottnak, de eddig még mindig meggondolta magát, így minden bizonnyal (reméljük Pető Zsolttal együtt) Moszkvában is ott lesz.
* * *
Még az 1950-es évek legvégén és a '60-as évek legelején a zentai Korpa István egyre jobb eredményeket ért el: az ifiknél párosban és csapatban is érmes volt az Európa-bajnokságokon. A jugoszláv felnőtt válogatottba, habár már mindenkit megvert, azonban nem tudott bekerülni. Egyik edzés után megkérdezte edzőjét, Kubát Jánost, mi ennek az oka?
– Mennyire verted a Markovićot utoljára? – kérdezte tőle Kubát.
– 2:1-re, a harmadik játszmában 21:18-ra.
– Pityu, jól vésd ezt a fejedbe, amit most súgok: majd ha 2:0-ra, kétszer 21:10-re vered az ellenfeleid, akkor válogatott leszel.
Nem sokkal később, Pityuka mindenkit simán vert, s kihagyhatatlan lett a válogatottból.
Kubát megsúgta, aki érti, tanuljon belőle.
