Az atlétika szabályváltoztatásai általában nem váltottak ki akkora visszhangot, mint több más sportág újításai. Egyedül akkor volt kicsit élesebb a vita, amikor a női maratonfutás engedélyezéséről döntöttek. Ahhoz hasonló lehetne – az első hírekből ítélve – a reakció hevessége a távolugrás forradalmasításának javaslatára.
Nem egészen új az ötlet, de most eltökéltebbnek tűnik a szándék az illetékesek részéről, hogy a távolugrásban ne a deszkától, hanem a dobbantás pontos helyétől mérjék az elért tényleges távolságot. Mint általában, a konzervatívok nemtetszésüket fejezik ki, mások pedig nagyszerűnek és igazságosnak tartják az ötletet.
A World Athletic (korábban IAAF) a haladó szellemű hozzáállást, a reformot tartja észszerűnek és elfogadhatónak, amiért más körök – nem is teljesen ok nélkül – anyagi jellegű nyerészkedéssel vádolják a szponzorok igényeinek kritikátlan kielégítése alapján. A javaslat szerint távolugrásban túl sok a belépés, vannak sorozatok csaknem egyetlen szabályos ugrás nélkül, amiért a versenyszám elsősorban tv-vonatkozásban nézhetetlen, ezért a dobbantózóna bevezetését kezdeményezik, amit korosztályos versenyeken már tesztelnek. A tradicionalisták szerint a deszka kiiktatása és a mérési vonal tulajdonképpeni eltörlése a versenyszám lényegének megváltoztatása, és szerintük az már nem távolugrás lenne, hanem közönséges homokba ugrás.
Szerintem ez téves, mert ha most nem a tényleges távolságot mérik, hanem mindenkinek ugyanattól a vonaltól, az a homokba ugrás. Továbbá a deszka és a dobbantóvonal nem a versenyszám lényege, hanem az elért távolság. Vagyis az edzés ne arról szóljon, hogy minél pontosabb legyen a dobbantás, elvégre azt úgysem lehet betanulni, hogy azután csaknem minden ugrásnál hajszálpontos legyen, viszont a nekifutás sebessége és az ugrótechnika tartósan javítható.
A sok hozzászóló közül egy versenyzőnő, a brit Jasmin Sawyers mondta a leginkább érdemeset. Szerinte az ötletnek két pozitív és több negatív vonatkozása van. Pozitív, hogy nincs belépés, tehát minden ugrás érvényes, és hogy az ugrások hosszabbak lesznek. Felsorolásában negatív, hogy nehéz lesz pontosan megjelölni a dobbantás helyét, ezáltal növekszenek a csalási lehetőségek, hogy a deszkáról szebb az ugrás, továbbá nem igaz, hogy gyorsul a mérés ideje, hisz egy helyről könnyebb és gyorsabb, mint mindenkinek más helyről. Sawyers szerint a nézők és a tévé is károsulnak, mert nem lehet eleve tudni, hogy az adott ugrás jobb-e az előzőeknél, nem lehet vizuálisan jelölni a képernyőn, mert a megszokott háttéri métertáblának többé nem lesz értelme.
Az érvényes és hosszabb ugrások pozitívuma szerintem eleve elegendő. A felsorolt negatívumok közül pedig az utolsó, habár komolynak tűnik, hanyagolható, hisz láthattuk és hallhattuk gyakran, hogy a könnyítések ellenére a szakértők és a riporterek mennyire elhibázták az ugrás hosszát.
