Nyolcvan éve, 1941. szeptember 15-én a szerb határ közelében, Hercegszántón született Albert Flórián, az egyetlen magyar aranylabdás labdarúgó, a nemzet sportolója.
Egy toborzón tűnt fel, 1952-ben került Budapestre, az akkor Kinizsi nevet viselő Ferencvároshoz, az egyetlen klubhoz, amelyben játszott, és amelyhez aktív pályafutását befejezve is hű maradt.
Tizenhét évesen mutatkozott be az NB I.-ben, a zöld-fehérek a Diósgyőr ellen az ő két góljával győztek. Amatőr sportolóként „kereső” állása a Magyar Távirati Irodánál volt, ahol 1959 és 1967 között a sportosztályon gyakornokoskodott, és igyekezett elsajátítani az újságírás alapelemeit. Nem jött zavarba, ha német vagy szláv nyelven folyt a társalgás, amihez azután hozzávette az angol nyelv alapismereteit is.
A Ferencváros csapatában 1959 és 1974 között 351 bajnoki mérkőzésen 256 gólt szerzett. Négyszeres bajnok (1963, 1964, 1967, 1968), 1972-ben kupagyőztes, 1960-ban, 1961-ben és 1965-ben gólkirály, 1965-ben tagja volt az UEFA-kupa elődjének számító Vásárvárosok Kupáját (VVK) elhódító csapatnak, amely a döntőben a Juventus ellen nyert. Flórit 1966-ban és 1967-ben az év labdarúgójának választották Magyarországon.
Az utánpótlás-válogatottban 17 alkalommal játszott, a nagyválogatottban először 1959. június 18-án rúgta a labdát, a nemzeti együttes mezét összesen 75 alkalommal húzhatta magára. Tagja volt az 1960-as római olimpián bronzérmet szerzett magyar válogatottnak és az 1964-es madridi Európa-bajnokságon szintén harmadik nemzeti együttesnek.
A válogatottal az 1962-es chilei, valamint az 1966-os angliai világbajnokságon is szerepelt. Chilében holtversenyben a vb gólkirálya volt 4 találatával. 1972-ben meghívták az Európa-válogatottba, 1968-ban és 1973-ban a világválogatott tagja lehetett. A Császár összesen 539 mérkőzésen játszott, és 391 gólt szerzett.
Pályafutásának legnagyobb elismeréseként 1967-ben – eddig egyetlen magyarként – elnyerte a France Football Aranylabdáját, a legjobb európai futballistát megillető elismerést. „Technikailag és taktikailag szinte felülmúlhatatlan egyéniség” – szólt az indoklás.
Boldogságát fokozta, hogy néhány nappal korábban megszületett második gyermeke, a később szintén jeles labdarúgóvá érett ifjabb Albert Flórián.
Albert Magdolna, Albert Flórián lánya beszél édesapjáról azon az eseményen, amelyen a nemzet sportolójára emlékeztek Budapesten (Fotó: MTI)
Albert bámulatosan cselezett, labdáit vonzotta a kapu. Játszani nagyon szeretett, edzeni sokkal kevésbé – ezt ő is elismerte. Sportszerű játékos volt, ellenfelet soha nem rúgott meg szándékosan.
Elhíresült szokásaként csípőre tett kézzel várta, hogy előrekerüljön a labda – állítása szerint így pihente ki fáradtságát. Nem mindenkinek tetszett ez („közelről nézi a meccset, ráadásul ingyen”), de beérhetetlen labdákra nem tartotta érdemesnek a futást.
1969. június 15-én Koppenhágában a Dánia–Magyarország vb-selejtezőn súlyosan megsérült. Hosszan tartó felépülés után újra pályára léphetett ugyan, de a térde nem bírta a terhelést, ezért megérett benne a visszavonulás gondolata. Utoljára 1974. március 17-én játszott a Ferencvárosban, a válogatottban május 29-én, a Jugoszlávia elleni 3:2-es győzelem alkalmával lépett utoljára pályára.
Az FTC 1975. június 7-én búcsúmérkőzést rendezett számára az Üllői úton a Vojvodina ellen. Visszavonulása után is a Fradiban dolgozott, a klub örökös bajnoka, 2001-től az FTC tiszteletbeli elnöke volt.
Albert Flórián látványos és eredményes játékával, szerény, jó modorú személyiségével jelenséggé vált. „Az Aranycsapatba is befért volna” – mondta egyszer róla Szepesi György, a legendás sportriporter. Nem véletlen, hogy 2007 decemberében az ő nevét vette föl a Ferencváros Üllői úti stadionja.
A labdarúgó-szövetség 2011-ben ünnepséget rendezett Albert Flórián 70. születésnapja alkalmából, ezen még jókedvű, életvidám volt, de nem sokkal később kórházba került, koszorúérműtétet hajtottak végre rajta, október 30-án szívinfarktusban elhunyt.
