Az óbecsei Borislava Perić-Ranković aranyérmes lett a mozgássérülteknek az olaszországi Lignanóban befejeződött Európa-bajnokságán. Borislava a 4-es és 5-ös kategóriában bizonyult a legjobbnak.
Borislava tavaly Londonban és 2008-ban Pekingben is ezüstérmet szerzett a paralimpián. 1994-ben egy munkahelyi baleset után került tolószékbe. 2001 óta sportol, először kosarazott, majd egy évvel később asztalitenisz-ütőt vett a kezébe, és elkezdett versenyszerűen sportolni. Kitartásának, szorgalmának és Zlatko Kesler edző vezetésének köszönhetően rövidesen megjöttek az első sikerek is. Számos sportelismerés birtokosa, 2008-ban az év mozgássérült sportolója. Az Újvidéken élő és edző sportolónőt telefonon értük utol.
• A lignanói siker után tart még a felhajtás?
– Még mindig sok meghívásnak kell eleget tennünk, számos intézményben szerveznek fogadást a tiszteletünkre.
•A londoni paralimpiai ezüstérem után jutott-e komolyabb támogatás az Eb-re való felkészülésre?
– Az idén a korábbinál több pénzt kaptunk, mert ettől az évtől a Vajdasági Paralimpiai Sportszövetség is felkarolt bennünket.
• A verseny után mennyi idő jut majd pihenésre, mikor kezdődnek újra az edzések, és milyen versenyre készül?
– Sok pihenés nem lesz, mert most a protokolláris meghívásoknak teszünk eleget. Nem tudom még, mikor kezdődnek el az edzések, ez attól függ, mikorra tűzik ki az országos csapat- és egyéni versenyek folytatását. Jövőre világbajnokság lesz, így 2014-ben mindent ennek rendelünk majd alá.
• Mennyit edz és milyen feltételek között?
– Naponta egy edzésem van, kivéve, ha valamilyen nagy versenyre készülünk, ilyenkor napi két edzést iktatunk be, és gyakran hétvégén is készülünk. Az újvidéki SPENS-en ehhez jók a feltételek, a város biztosított számunkra elegendő edzési időt, ennek megfelelően tudunk megállapodni a többi klubbal arról, ki mikor használhatja az asztalokat.
• Van-e még be nem teljesült sportálma?
– Nem is tudom…Talán a paralimpiai egyéni aranyéremnek örülnék a legjobban, de erről a versenyről egy csapatban szerzett arany is mérhetetlen boldogsággal töltene el.
• Ha az érmeit kellene rangsorolnia, melyik lenne a legkedvesebb?
– Általában azt mondják, hogy mindig az első a legkedvesebb, de nekem ez a Genovában 2011-ben elért siker, amikor öt nap leforgása alatt két „érmet” szereztem: az egyik a versenyen kiérdemelt aranyérem volt, a másik a kislányom, Dragana – ekkor éreztem meg ugyanis, hogy kisbabát várok. Ez a boldogság a mai napig elkísér, mert ő számomra a legnagyobb, a legfényesebb érem. De mindegyik fontos számomra. A londoni ezüstérem tulajdonképpen nem is az enyém: ez a gyermekemnek tett azon ígéret beteljesítése volt, hogy anyukája éremmel tér haza a versenyről.
