Szerdára virradóra 96 éves korában elhunyt Szepesi György, a legendás sportriporter, az Aranycsapat „tizenkettedik játékosa”, a Magyar Labdarúgó-szövetség korábbi elnöke.
Szepesi (Friedländer) György 1922. február 5-én született Budapesten. Apja a buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg, ő maga a háború után a Magyar Rádiónál kezdett el dolgozni. Ugyan tizenkét éves korától igazolt játékos volt alsóbb osztályokban, úgy érezte, hogy a pálya széléről, rádiósként többet tehet a labdarúgásért.
„Angyalföldön nőttem fel, olyan gyerekekkel, mint például Szusza Feri. Láttam, hogyan futballozik, és akkor azt mondtam, kár erőltetnem, úgy sohasem fogok játszani. De a sportot imádtam, mindig hallgattam Pluhárt, emlékszem, már nyolcévesen is ott ültem a készülék előtt, amikor az Üllői útról közvetítette a magyar–olasz 0:5-ös meccset. Az 1936-os olimpiát a csillaghegyi strandon Székely Évával hallgattuk, ő akkor döntötte el, olimpiai bajnok lesz, én pedig, hogy sportriporter” – nyilatkozta 2012 februárjában a Magyar Szónak.
Első válogatottmérkőzését 1945. augusztus 20-án közvetítette, az Ausztria elleni, 5:2-es győzelemmel véget ért összecsapáson az első gólt az élete első válogatottságát ünneplő Puskás Ferenc szerezte. Az első tv-közvetítés is az ő nevéhez fűződik: 1957 májusában egy Budapest–Dél-Németország meccs próbaközvetítését segítette.
Legemlékezetesebb közvetítése az 1953. november 25-ei londoni 6:3-as siker, azaz az évszázad mérkőzése volt, amelyet milliók hallgattak idehaza. Szepesire pedig ráragadt az elismerő minősítés: ő az Aranycsapat 12. játékosa.
Ő szervezte meg a Magyar Rádió Körkapcsolás című műsorát, 1948-tól összesen tizenöt olimpián vett részt, és negyvenkilenc ötkarikás aranyat közvetített. Tizennégy labdarúgó-világbajnokságnak volt a kommentátora, s bekerült a Guinness-rekordok könyvébe. Ő ugyanis a világ leghosszabb időn át tevékenykedő sportriportere, a 2005-ös Magyarország–Argentína barátságos futballmérkőzésnek csaknem napra pontosan hatvan évvel azután lehetett a rádiós szakkommentátora, hogy az 1945-ös magyar–osztrákon bemutatkozott sportriporterként.
1951–1954 között a Testnevelési Főiskola hallgatója volt. 1967–1975 között a Magyar Rádió szakszervezeti bizottságának elnöke volt. 1975–1978 között bonni tudósítóként dolgozott. 1978–1986 között az MLSZ elnöke, 1981–1992 között a szórakoztató- és sportfőosztály osztályvezetője, 1982–1994 között a FIFA végrehajtó bizottságának tagja volt.
Első magyar sportújságíróként kapta meg a Gerevich-díjat, birtokosa az Orth György-díjnak, az Aranytollnak, 2004-ben lett a Prima Primissima díj kitüntetettje, s ugyanebben az évben a Magyar Sportújságírók Szövetsége Életműdíjjal jutalmazta. Megkapta a NOB Olimpiai Érdemrend ezüst fokozatát, valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét is. 1995-ben szűkebb pátriája, Budapest XIII. kerülete, majd 2005-ben a főváros is díszpolgárává avatta. 2012-ben az újonnan alapított Magyar Sportsajtó Halhatatlanja díjat és a Magyar Olimpiai Bizottság sajtóbizottságának Média különdíját vehette át. 2016-ban Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) Életműdíját kapta meg. A róla elnevezett Szepesi-díjat, amellyel a hazai újságírás és sportújságírás egyik meghatározó alakját díjazzák, először 2015-ben adták át.
2012-ben, a 90. születésnapján a Magyar Szónak is interjút adott. „Számomra a Vajdaság meg Jugoszlávia mindig a csodát jelentette. Nagyon tehetséges nép, elég csak a csapatsportokra, a futballra, kézilabdára, vízilabdára gondolni. Életem első belgrádi meccse 1946. november 24-én volt, Belgrád–Budapest meccs volt, bár nevezhettük volna nyugodtan jugoszláv–magyar összecsapásnak is. Mindenki ott volt, aki számított, egyik oldalon Csajkovszki, Mitić, Bobek, a másikon Szusza, Zsengellér és Puskás. 1:1 lett, emlékszem arra is, hogy útközben megálltunk Újvidéken a Magyar Szó főszerkesztőjénél, Szerencsés Jóskánál – vele a haláláig jó barátságban voltam.
