Green, green grass of home, énekelte a múlt század hatvanas éveinek nagy slágerében Tom Jones. A dal szövege arról szólt, hogy egy fegyenc a cellája négy szürke fala között a szabadságról álmodozik, ami esetében azt jelenti, hogy egyszer még végig szeretne sétálni az otthon zöld füvén. A fű a britek esetében valóban a szabadság és általában minden jó érzés egyik szimbóluma. Nem csoda ezért, hogy minden népszerű angol sport, a foci, a krikett, a golf, a tenisz és a lovaspóló is füvön játszódik. Mivel esetükben a hagyománynak is jelentős a szerepe, nagy megkönnyebbüléssel fogadták, hogy 77 év és Fred Perry óta végre újra saját férfi bajnokuk van a wimbledoni füvön. Most a nagy álmodozásaikat áttehetik a focipályára, hisz brit világbajnok labdarúgók legutóbb 47 évvel ezelőtt futkároztak az otthon zöld füvén.
A Wimbledon volt 139 éve az első nagy teniszverseny, és ma is büszkén viseli a legrangosabb torna címet. Londonban elnyerni a serleget sokkal többet jelent, mint bárhol másutt. Csak az mondhatja el magáról, hogy valóban nagy és minden álmát megvalósított teniszező, aki győzni tudott az All England Lawn Tennis And Crockett Clubban. Négy nappal ezelőtt ez sikerült a skót – de ennek ellenére egész Nagy-Britanniában kedvelt – Andy Murray-nek, akit, ha a dolgok abban az irányban folytatódnak, ahogyan David Cameron miniszterelnök szeretné, s feltehetően II. Erzsébet királynőnek sem lesz kifogása, már a közeljövőben Sir Andrew Barron Murray-nek illik majd szólítani.
Az idei wimbledoni torna amúgy teljes mértékben beilleszkedett az egész, sok meglepetéssel és váratlan fordulatokkal tarkított 2013-as idénybe. A hozzászólást ezúttal csak a férfitornára korlátozzuk, habár a női verseny sem volt különb, esetükben azonban várható, hogy a dolgok azonnal visszazökkennek a régi mederbe, s már a következő versenyeken újra Serena Williams, Marija Sarapova és Viktorija Azarenka uralják majd a mezőnyt.
Az év Melbourne-ben Đoković–Murray döntővel indult, majd Nadal hetei következtek, amely során hét tornát nyert, közöttük a saját nyolcadik Roland Garrosát is, ami nagy meglepetés volt, hisz a spanyol térdsérülés miatt hét hónapot kihagyott, s senki sem feltételezte, hogy bombaformában tér vissza. Nadal azonban bemutatta azt is, hogy már salakon sem verhetetlen, hisz éppen Đoković csípte el előle a monte-carlói serleget, s szorongatta a párizsi elődöntőben is. Ami pedig a többi talajt illeti, Nadal esetében csak felemás sikerekre lehet számítani. Nyerhet, de csúfosan el is bukhat, mint például Wimbledonban. Ő azonban még nincs a karrier kijáratánál, mint Roger Federer, aki ugyan egymás után teszi a derűlátó kijelentéseket, az idén azonban csak egy tornát nyert, méghozzá Hallében, ahol igazi ellenfél nem is volt. Londonban így következhetett a második idei Đoković–Murray nagy döntő, s ha hozzáadjuk, hogy tavaly New Yorkban is kettőjük csatájával ért véget a US Open, akkor a tény, hogy a legutóbbi négy nagy torna döntőjét háromszor is a két csaknem egyidős játékos vívta – Murray hét nappal idősebb Novaknál –, alighanem sokatmondó a férfitenisz jelenlegi erőviszonyait és közeljövőjét illetően.
Murray az idei győzelemmel egy rendkívül nagy terhet vett le a válláról, emellett edzőjének, Ivan Lendlnek is lehetővé tette, hogy akár ily módon, de végre mégis wimbledoni bajnok legyen.
Nagy szó, ha az egyre tömörebb mezőnyben, ahol gyakorlatilag bárki bárkit képes legyőzni, két teniszező kibérelte magának a nagy döntőket, ami azt is sugallja, hogy az elkövetkező időszakban ők ketten versengenek majd a ranglista első helyéért is.
Az utolsó fontos kérdés: Wimbledonban miért Murray nyert az idén, nem pedig Đoković? Nincs benne semmi boszorkányság, könnyű választ adni. Először is szembeöltő, hogy csak ketten vannak, akik lelkileg és testileg is tökéletesen fel vannak készülve arra, hogy a döntőig minden megpróbáltatással szembe tudjanak nézni, míg a többiek haladási vonala igencsak hullámzó. Amikor pedig megvan a döntő, már csak az egyik nyerhet. Ez pedig mindig az adott esetben pszichikailag erősebb fél lehet. Tavaly New Yorkban az olimpiai diadalon szárnyaló Murray volt, januárban a világelsőséget időközben visszaszerző és a mestertornán is veretlen bajnok Đoković volt előnyben, most pedig a döntőig könnyebb utat megjárt, lelkileg kevésbé kikezdett és a győzelmet nagyon, de nagyon akaró skóton volt a sor. Murray mentális előnyét tükrözi, hogy a döntő mindhárom játszmájában fordítani tudott a sportág pszichikai bajnokának vélt Đoković ellen. Az elsőt 2:3-ról, a másodikat 1:4-ről, a harmadikat pedig 2:4-ről nyerte meg, vagyis volt hozzá ereje, hogy felálljon a padlóról, és a játszmák hajrájában kétszeresen is visszavágjon.
Andy Murray tehát megért a nagy tettekre, s nem vitás, hogy célja a csúcson maradás lesz. Amiből nem következik, hogy Novakot letaszítja onnan. A szerb ugyan Londonban veszített, nem volt lelkiereje a végső sikerre, ki tudja, miért, de a győzelmi vágy láthatóan nem fűtötte úgy, mint korábban, kockáztatni sem mert, óvatosságra törekedésében szokatlan hibákat vétett, és az ebből fakadó önbizalomhiányban harcolni sem volt képes az utolsókig. Novak esetében az ilyen hullámvölgyek már megszokottak. Tavaly is hasonlóan járt a madridi torna és az olimpia közötti időszakban, majd felfrissülve nyert Torontóban, döntős volt Cincinnatiben és New Yorkban, majd az évet három további tornagyőzelemmel zárta. Augusztus 11-én, a montreali torna döntőjének napján már tudni lehet, hogy e sorokkal jó helyen tapogatóztunk-e.
