A Thea Soti Quartet június 23-án Szabadkán koncertezik
Thea Soti (születési nevén Sóti Thea) gyermekkorában édesanyját – aki zongoratanár – nyaggatta, tanítsa meg a „titokzatos fekete-fehér gombos zenedobozon“ játszani. Bár édesanyja nem szerette volna, ha zenével keresi kenyerét, Thea ma dzsesszkvartettben énekel. A dalban megtalálta önmagát, a szabadságot. Ma Berlinben él, kéthetente jár Budapestre zenekara tagjaihoz, és csak ritkán haza, Királyhalmára.
–Királyhalmi származású vagy és már gyermekkorod óta vonz a zene. Milyen hangszeren kezdtél el zenét tanulni és mikor?
– Szabadkán születtem és Királyhalmán nőttem fel. Mivel édesanyám zongoratanár, ezért gyakran voltam tanúja gyerekként az otthoni zongoraóráknak, gyakorlásnak, igazából az a „titokzatos zenedoboz sok fekete-fehér gombbal” állandóan szólt nálunk, s mindig rettenetesen izgatott. Így már egész kis koromban elkezdtem nyaggatni édesanyámat, hogy tanítson zongorázni, de ő féltve óvott attól, hogy zenész legyek, ezért elővigyázatosan csak az alapokat tanította meg. Mondván, értsek a zenéhez, de ne ezzel keressem a kenyerem. Mindennek ellenére kiharcoltam, hogy zeneoviba írassanak a Szabadkai Zeneiskolába, majd – mivel nem működött ez az „anyja tanítja a lányát”-dolog – hamarosan Székely Mária zongoratanárnőhöz kerültem. Ő nyitotta ki számomra a csodadobozt, amiben ott lapult a zene. Nála viszont nemcsak zongorázni, gyakorolni, kitartani és előadni tanultam meg, hanem átadta a zene alázatát és szeretetét is. Már ekkor tudtam, hogy én zenével akarok foglalkozni, csak a klasszikus zenében valahogy nem találtam a helyem. Ugyan rengeteg versenyen és fesztiválon vettem részt jó eredménnyel zongoristaként, mindig ott bujkált bennem a kisördög, hogy valamit másképp játsszak, kiegészítsem, megmásítsam, összegyúrjam, s minden pillanatban mást csináljak belőle. Így tíz év klasszikus zongorázás után búcsút intettem a kedvenc zeneiskolámnak és annak a csodás hangulatú belső udvarnak, ahol télen-nyáron jó volt ücsörögni és úszni a tantermekből kiszűrődő hangok kavalkádjában.
(Turna Krisztina felvétele)
– Hová vezetett akkor az az út?
– Az 1999-es év bizonytalansága és a háború miatt úgy döntöttünk, hogy a középiskolát már Szegeden kezdem el. Gyakorlatilag az egész család átköltözött Magyarországra ekkor. A klasszikus zenét ugyan még kicsit folytattam hobbi szinten, elkezdtem egy angol-magyar két tannyelvű gimnáziumot. Furán éreztem magam. Új ország, új város, új iskola. Nem mondom, hogy könnyű volt. Szegedet nagyon szerettem, de azt a négy évet nem. Az intenzív versenyzongorázás abbamaradt, nem tudtam, hogy mihez kezdjek magammal pontosan, sok mindent kipróbáltam a rádiózástól, újságírástól kezdve a színészkedésen át a filmrendezésig. Aztán írtam egy dalt az első saját rövidfilmemhez. Úgy tűnt elkezdtem visszakanyarodni a zenéhez.
–A Kőbányai Zenei Stúdió ra esett a választásod. Itt kerültél közelebbi kapcsolatba a dzsesszel vagy már előtte is ismerkedtél vele?
– Emlékszem egyszer még régen a Szabadkai Zeneiskolában ültem abban a nevezetes udvarban, amikor egyik teremből nem a szokásos muzsika hallatszott. Dzsesszelt négy fiú. Órákig hallgattam őket, még be is kérezkedtem hozzájuk, hogy közelebbről figyeljem, mit csinálnak. Persze, akkor még nem sejtve, hogy nemsokára még ennél is közelebb kerülök a dzsesszhez. A Kőbányai Zenei Stúdiót 2005-ben kezdtem el. Vicces módon miután bekerültem, újra felidéztem az élményt, hisz Budapesten újra találkoztam ezekkel a fiúkkal: az osztálytársaim lettek. Parányi világ! És mellettük persze még sok mindenkit és mindent megismertem: egy teljesen új zenei és zenész-világba csöppentem. Legendás tanárok (Fogarasi János, Halász János, Jávori Vilmos, Esze Jenő, Babos Gyula, Fekete Pisti stb.) és legendává érő történetek vettek körül, miközben a dzsessz-zene meg egyre csak kúszott be a bőröm alá, mélyebbre és mélyebbre.
–Hogy teltek a Budapesten töltött évek?
– Annak ellenére, hogy Magyarországon eleinte nehezen tudtam otthon érezni magam a mentalitás-különbségek miatt, Budapest forgatagában szerettem megmártózni és a város nagyon is a szívemhez nőtt. Engedtem, hogy befogadjon. Az egyetemi éveim, barátok, szerelmek, szürke hajnalok és rövid éjjelek mind édes csecse-becsék az emlékdobozomban, ezért nem is bánom, hogy majdnem kéthetente utazom Berlinből Budapestre. A kvartettem tagjai ott élnek, ebből fakadóan sokat dolgozunk és koncertezünk Pesten, s nem is kell mindig a régi emlékekkel nosztalgiáznom, hanem gyűjtögethetek újabbakat.
–A mostani kvartett előtt énekeltél más zenekarban is, játszottál
valamilyen hangszeren?
– Kőbányán dzsessz-zongora szakon végeztem, énekelni csak szolfézs órán és kórusban énekeltem. Egy nyári táborban tartott jam session alkalmával viszont mégse a zongora mögé ültem le, hanem a mikrofont ragadtam meg. Nem tudom mi lelt, de vettem a bátorságot és énekeltem egyet. Aztán még egyet, s utána folyamatosan. Amíg a zongorázással klasszikus végzettségem miatt valamiért nem tudtam rendesen váltani az új műfajra, az énekléssel megjött az a felszabadultság és felengedés, amire vágytam. Kisebb, nagyobb, saját és nem saját formációkban szerepeltem, de a 2009 szeptemberében alakult kvartett az első komoly projektem.
–Hogy kerültél Berlinbe?
– A Kőbányai Zenei Stúdióval párhuzamosan az ELTE-n film és kommunikáció szakot is végeztem, s ott nyertem a berlini ösztöndíjat. Ugyan csak fél évre szólt, itt ragadtam. Berlin zizegő, spontán, energikus és szabadságtól duzzadó légköre rádöbbentett, hogy ez az ezer kilométeres távlat kellett, hogy sok minden megtalálja bennem a helyét és beérjen. Itt mertem kimondani, hogy nekem a zene már sokkal több mint hóbort vagy hobbi, komolyan akarok vele foglalkozni, de itt – az identitások és nemzetek keveredésének közepén – értettem meg azt is igazán, milyen vajdaságinak lenni.
–Mi az, ami a zenén kívül foglalkoztat?
– Azt hiszem az az igazi szerelem, amikor nem tudsz másra figyelni: lüktet, zakatol, bizsereg, vér helyett folyik az ereidben. Szüntelenül zene jár bennem. Gyakran kapom magam azon, hogy énekelek a metrón, dúdolgatok a postán, ritmust dobolok bármin, ami a kezem közé akad vagy szövegfoszlányokat mormolok. Azt hiszem egyébként, hogy ezt másképp nem is érdemes, csak teljes lénnyel megélni. A zene nekem egy életforma. Persze sok mindent kipróbálnék a dzsesszkoncerteken túl, például színházhoz, filmhez zenét szerezni, szöveget írni, tanítani, nem beszélve a más zenei stílusokról. Nemrég indult el egy világzenei projektem Manivolanti néven, ahol berlini zenészekkel dolgozunk és magyarul énekelek tradicionális és saját dallamokat, de oda például szeretném bevonni majd magyar költők verseit és teljesen más dolgokat kipróbálni.
–Sokan ismerik a neved itthon is, tudják, hogy mit értél el. Gyakran jársz haza? Mi az, amit itthon a legjobban szeretsz?
– Mostanában elég keveset jutok haza, amit őszintén sajnálok. Pedig most érzem igazán annak a biztonságos nyugalomnak a hiányát, amit csak abban a házban kaphat meg az ember ahol a családja van. Szeretek végigsétálni a falun alkonyatkor a térdig érő hóban, csupa sár lenni áprilisban a kertben, az almaszedést, azt a mély békét, amikor nyáron kiülök a teraszra és tudom, hogy mindenki otthon van.
–Mit hallhat a közönség tőletek a szabadkai koncerten, június 23-án?
– A Sax Cafe kertjében egy exkluzív koncert keretében lép fel a Thea Soti Quartet, ahol főként saját szerzeményeket, illetve néhány egyéni feldolgozást adunk elő. Egy friss, nyári koncert lesz, mesékkel, dúdolgatással, könnyed dzsesszel, dögös zenékkel, s – ha minden igaz – egy meglepetés vendéggel. Izgulok, mert most fogok életemben először otthon énekelni – neked Szabadka!
