Az almárium, a vánkos meg a baracklekvár – ezt a címet viseli Kern Ágnes harmadik kötete. A szabadkai származású, fiatal szerző eddig két, némileg rendhagyó szakácskönyvet jelentetett meg; az Ételek és életek című az elveszett gyerekkor ízeit gyűjti csokorba, a Balkán ízei pedig az utazások ezer formáját mutatja be. A legfrissebb kötet novellákat gyűjt össze, amelyben a szereplők sokszor és sokat esznek. És az élet, a főzés áll a középpontjában Kern Ágnes netnaplójának, az Ági főz blognak is ( www.agifoz.blogspot.com ), noha ugyanitt a babatáplálásról, a húsevés kapcsán megfogalmazódó dilemmákról is lehet olvasni.
Kern Ágnes szabadúszóként dolgozik, újságíróként több helyen publikál.
A novelláskötetet a minap ismerhette meg a budapesti közönség egy könyvbemutató alkalmával, s alkalom volt ez arra, hogy a Tarka Világ olvasói is megtudhassanak egyet-mást Kern Ágnesről.
Egy szakácskönyv esetében még érthető is, ha a központi szerep az ételeknek jut. De egy novelláskötet esetében már kissé furcsa asszociáció a baracklekvár…
– Ez nagyon furcsa dolog; valahogy úgy alakult, hogy az evés, az étel lett az egyik legfontosabb része az életemnek. Folyamatosan ilyesmi jut eszembe. De ha az ember a legújabb kötetemet olvassa, láthatja, hogy vannak olyan novellák is, melyekben a szereplők egy falatot sem esznek… Igyekszem túllépni ezen a tematikán, de valahogy annyira központi helyet foglal el az evés az ember életében, hogy nagyon nehéz kikerülni. Naponta legalább háromszor, de általában inkább ötször étkezünk. Még ha nem is figyelünk rá, akkor is sok időnk megy el evésre; ennél többet már csak az alvásnak szentelünk.
A „női írók” többnyire igyekeznek szabadulni a tradicionális „női képtől”, a tűzhely és gyerekek körül forgó világtól…
– Először is; nem tartom magam a szó hagyományos értelmében írónak – még dolgoznom kell azon, hogy „írói önképem” legyen. Nincs merszem kiállni az irodalmárok elé, nem merem írásaimat komoly irodalmi lapoknak elküldeni. Az embereket szeretném szórakoztatni, azt akarom, hogy sírjanak, nevessenek, jól érezzék magukat, amikor írásaimat olvassák.
A könyveidnek te magad vagy a kiadója…
– Az egyetem befejezését követően alapítottam egy kis céget, ahol én magam dolgozom; különböző fordításokat, egyebeket csinálok szabadúszóként. Az így keletkezett bevételek egy részét szántam arra, hogy kiadjam a könyveimet. Persze, nyereségre egyelőre nem számíthatok a kiadói tevékenységből.
Akkor a könyvírás és -kiadás számodra tulajdonképpen hobbi?
– Annak is nevezhetjük. De önmegvalósításnak is. Imádom a könyveket, az az igazság. Írhatnék csak úgy, az asztalfióknak is, hagyatkozhatnék csupán az internetes naplóm gondozására is, de a könyvformátum mégis más, mint egy blog. Az, hogy az ember leül az ágyára vagy befekszik a fürdőkádba és olvas, csak könyvvel a kézben képzelhető el. Más médiumok erre alkalmatlanok. Meggyőződésem, hogy az emberekhez csak úgy juthat el, amit írok, ha mindaz könyv formájában is megjelenik.
Jut időd minderre?
– Igyekszem úgy beosztani, hogy jusson. Van két kisgyermekem, az egyik egy-, a másik hároméves, s mellettük mintegy két órát tudok naponta az írásra szánni. S ha csak ennyi idő jut magamra, akkor ez alatt az idő alatt legalább azt szeretném csinálni, ami igazán fontos nekem.
A könyv megjelenését követően az író nem túl gyakran kap visszajelzéseket, a netnapló viszont éppen egy olyan műfaj, amelyben az interakciónak nagy szerep jut. Milyen a fogadtatása a blogodnak?
– Az emberek általában szeretik; van néhány olvasóm, akiknek nem tetszik, amit csinálok, de velük nem foglalkozom. A visszajelzések többsége pozitív. A blogra nem szabad úgy tekinteni, mint egy újságra; a netnaplót az ember önmagának, önmaga miatt csinálja, s ha valaki elolvassa, az csak egy további kellemes adalék. Van háromszáz-négyszáz magyar gasztroblog pillanatnyilag a neten, ezek egyike az enyém. De elképesztő közösségépítő ereje van egy-egy ilyen blognak. Számomra rettentően fontos ez a szegmens, szinte lubickolok az így szerzett élményekben. Izgatottan lesem, hogy mások mit főznek, ihletet gyűjtök, barátságokat kötök a blog révén… S a virtuális ismerősökből egy idő után hús-vér barátságok lesznek.
Ha az ember másfél évtizede Magyarországon él, és még mindig nem tudja elfeledni Szabadkát, Palicsot, az otthoni ízeket és hangulatot, az nagy kötődésre utal. Fontosnak tartod ezt a kötődést?
– Nagyon. A minap is csak két napot töltöttem Szabadkán, de azonnal megrohantak az emlékek. Szabadka több mint egy város. Olyan hely, amelynek van valami átsugárzó szellemisége, amitől nem lehet szabadulni. Ha racionálisan fogalmazok, tulajdonképpen iszonyatos honvágyat érzek, de számomra az, hogy Szabadkára gondolok, hogy írok a városról, hogy időről időre felidézek bizonyos emlékeket, egyfajta feldolgozása is az eseményeknek. Szabadkán történetek vannak, amelyek átitatják a házakat, az embereket. Hatalmas varázsa van ennek.
A kötetedet a vajdasági közönség is megszerezheti?
– Az otthoni bemutatót tavaszra tervezem, a szabadkai könyvesboltokban valószínűleg kapható lesz.
