Butterer-Kis Márta újvidéki pedagógus és képzőművész Nagykikindán született. Hárman voltak testvérek, de az asztalt gyakran több mint tízen ülték körül, szülőkkel, nagyszülőkkel, nagynénivel, unokatestvérekkel együtt. Butterer-Kis Mártának számos alkotása a főzéssel, a konyhával kapcsolatos. Két illusztrációnk is az ő munkája.
– Szeretek főzni. Szeretem az illatokat. Szeretem az ízeket.
Nagymamám nagyon jól főzött. Lakodalmakba hívták, és házakhoz is eljárt főzni. Morvai Anna volt a neve. Édesanyámat pedig Kis Máriának hívták. Ő is kiválóan főzött. Egy ideig háziasszonyként dolgozott a plébánián keresztapámnál, aki pap volt Nagykikindán. Édesanyám gyönyörűen tudta a tortákat díszíteni. Amikor azt mondom, hogy étel, azt mondom, hogy konyha, az első dolog ami eszembe jut, a nagy, családi összejövetelek a nagymamánál. Ilyenkor ott volt a nagynéni Macedóniából, és Franciaországból a legközelebbi rokonság. Tíz unoka ülte körül az asztalt. Annak a sült krumplinak az illatát és ízét soha sem fogom elfelejteni, amelyet nagymamám ekkor készített. A mai napig a világ legjobb sült krumplijának tartom. Felülmúlhatatlan.
Nagytatám, Morvai Lajos, halász volt. Kiváló halász. Ő látta el a várost hallal. Hatalmas harcsákat fogott. Soha sem tért haza hal nélkül, és sok halat is sütöttünk. Valószínűleg már akkor megszerettem a halételeket, halászlét, sült halat. Emlékszem, hogy loptam nagytatám csaliját. A főtt kukoricát. A nagymama megfőzte a kukoricát, kitette hűlni, és én, meg a többi unoka pedig rájártunk.
Édesanyám nagyon sokat adott a külalakra. Számára fontos volt az esztétika. És ezzel mindig elbűvölt. A szoknyája mellől figyeltem mit készít. Tojásfehérjéből, sok porcukorból formált kicsi tésztákat, és rózsákat varázsolt belőlük, a tortákra. Mindegyiket kifestette. A szépérzéket tőle örökölhettem. Ha főzök, nemcsak az illatokra és ízekre ügyelek, hanem a tálalásra is. Sokszor fontosabb számomra a tálalás, mint maga az étel.
Bika vagyok a horoszkópban, a bikákra pedig azt mondják, hogy hedonisták. Hát, valóban az vagyok, nagyon szeretem az élvezeteket, és nagyon szeretek enni. Nem látszik meg rajtam, de valóban kedvelem az ételeket. És nem vagyok válogatós. Nem vagyok édesszájú, de a kelt tésztából készült kalácsokat kedvelem. A mákos kalácsot, a dióval töltött darázsfészket… A tejlevest mondjuk nem nagyon szerettem, pedig gyakran került az asztalra.
Kicsi voltam, amikor édesanyám megbetegedett, ágyban fekvő beteg lett. Az udvarunkban élt Éva néni, Török Éva, ő viselt gondot rólunk, gyerekekről, amíg édesapám dolgozott. Ő is nagyon jól főzött. Csodáltam, amikor a tésztát gyúrta. A levesbe való tésztát. Meggyúrta, forgatta, kinyújtotta, felvágta. Mindezt türelmesen tette, és szívvel. Mindenki körülöttem szívvel csinált mindent, és talán ezért volt jó az egyszerű ganca is, ezért volt jó a zsíros kenyér...
Ezekre az évekre emlékezve készítettem egy alkotást, amelynek azt a nevet adtam, hogy Dunszt. Egy nőt ábrázol, aki dunsztba van téve, befőttes üvegben, a füléről meggyszemek lógnak... Azt akartam érzékeltetni ezzel az alkotásommal, hogy a nő tulajdonképpen saját magát teszi el a befőttbe, a szívét, a lelkét, mindenét.
Csodálattal, tisztelettel emlékszem nagymamám éléskamrájára. Ott mindig példás rend, példás tisztaság volt. A befőttes üvegek, a lekváros üvegek, katonás sorban álltak. Mindegyiken az üveg tartalmát jelölő címke. Amikor kinyitottunk egy üveget, először mindig beleszagoltunk. Mi gyerekek ebből időnként versenyt is űztünk. Letakartuk a címkét, és a befőtt, a lekvár illatáról próbáltuk kitalálni, hogy miből készült. Emlékszem, hogy a lekvár felső részén megkeményedett réteg állt. Ezt, a megkeményedett réteget szerettem megenni, azt a kemény bőrréteget. És szerettem, ha minél öregebb a lekvár, mert akkor jobban megbőrösödött, vastagabb volt a kérge.
Nagymamám likőröket is készített. Amikor nála voltunk, gyűszűnyi likőröspoharakba töltött az italból. Volt mentából, dióból, csokoládéból készült likőr. Ezekből mi gyerekek is kaptunk. Élvezettel iszogattuk. Nagyoknak képzeltük magunkat.
Amikor édesanyám meghalt, édesapám anyja, Kis mama – mert így hívtuk – tanított meg főzni. Ott ültem mellette. Gyúrtam a tésztát. Nehéz volt. Megkérdeztem tőle, hogy Kis mama, meddig kell ezt gyúrni?Addig, amíg a gerendáról nem csurog a víz – felelte. Nem értettem, milyen gerendáról? Amíg meg nem izzad a homlokod, válaszolta. Az utóbbi időben arra gondolok, hogy a fiamat is meg kellene tanítanom főzni. Átadni mindazt, amit a nagyszüleimtől, szüleimtől a konyhaművészet terén kaptam.
Már mondtam, hogy mindenevő vagyok, de szeretem a különleges ízeket. Gyakran járok a Bucka-Gányó Művésztelepre. Szeretem Gál Jóskát, Magdi főztjeit – káposztás tésztáját, gombócait. Kedvelem az archaikus ételeket, és ott megkapom azokat. És ott találkozom azokkal az ízekkel is, amelyeket csak nagyanyám és édesanyám tudtak varázsolni.
Ha megkérdeznek, mi a kedvenc ételem, azonnal rávágom, hogy a sonka és a töpörtő. De szeretem a jó pörköltet is, túrós tésztával. És a halászlét, szintén tésztával. Nagyon jókat tudok enni Baranyi Károly ételeiből is, az újvidéki Dominóban. A múltkoriban pacalt főzött marha fejjel és különböző zöldségekkel. Fenséges volt.
És ami számomra különösen kedves, az édesapám krumplilevese. Kőműves, így valódi kőműves krumplilevest készít. Az ő krumplilevesénél nincs jobb a világon. Pedig ő is csak krumplit és egy kevés kolbászt tesz bele. És mindazt, amit mi valamennyien. De én azt hiszem, hogy a szívét, a lelkét is mindig belefőzi. És ettől lesz igazán jó.
(Fotó:Dávid Csilla)
