Bába Lúciát a Magyar Kultúra Lovagjává ütötték
A Vajdasági Rádió és Televízió nézőinek és hallgatóinak nem kell külön bemutatni Bába Lúciá t. Mélyen búgó kedves hangját mindenki nyomban felismeri. Előbb a rádióban, majd a televízióban dolgozott és ismét visszatért a rádióhoz. Ma is aktív, tevékeny, noha négy évvel ezelőtt nyugdíjba vonult. Legutóbb arról kaptunk hírt, hogy kiérdemelte a Magyar Kultúra Lovagja címet, s ezt a rangos elismerést január 22-én a budapesti Corinthia Szállób an vehette át a Magyar Kultúra Napja alkalmából megrendezett gálán. Az igazán fenséges, az alkalomhoz illő ünnepségen 36 lovagot avattak fel, s közöttük a legsugárzóbb és a legboldogabb talán Bába Lúcia volt. A díjról így nyilatkozott a Tarka Világnak:
(Varjú Márta felvétele)
– Valamikor a kilencvenes évek közepe táján kezdtem el kísérni a kultúrtevékenységet itthon és Magyarországon. Akkoriban volt kialakulóban a Falvak Kultúrájáért Alapítvány, de én nem bábáskodtam annak létrehozása körül, viszont értékes kapcsolatokra tettem szert Magyarországon, amivel éltem is oly módon, hogy elősegítettem a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ kórusának a vendégszereplését. Kitartóan kísértem a rendezvényeket. Erre akkor nem volt füle sem a rádiónak, sem más médiának, én viszont igyekeztem minden eseményen ott lenni és tájékoztatni. Emlékszem az első lovaggá avatási ceremóniáról is tudósítottam, és ettől nem tágítottam, kitartóan bővítettem a kapcsolatot, aminek köszönhetően magam is olyan szintre emelkedhettem, hogy mára őszintén szólva másként látom a világot, a magyarságunkat, a történelmünket, még a jövőnket is. Azt hiszem, ezt vették figyelembe, amikor újságíróként úgy minősítettek, hogy lovaggá ütnek.
–Ez a rangos elismerés milyen kötelezettségeket ró a lovagokra?
– Bizony elég nagy kötelezettséggel jár a titulus. Rögtön szeretném leszögezni, hogy pénzjutalmat nem jelent, hanem érdemesítő és a kötelességek teljesítésére minősítő elismerés ez. Nagyon boldog vagyok, hogy ily módon méltányolták a munkámat, s úgy látták, megérdemlem ezt a címet. Az elkövetkezőkben az alapítványnak és a lovagrendnek is a tevékenységében részt kell vennem. Kötelezően ott kell lenni, ha majd valamilyen rendezvényük lesz, s ezt leginkább a saját forrásainkból kell majd pénzelnünk, mert anyagi keret nincs arra, hogy fedezzék az utakat, a rendezvényeken való részvételeket. Ezen kívül sok mindenben igyekszem majd segíteni itthon, próbálom népszerűsíteni a kultúránkat és végezni az eddigi fontos tevékenységeimet.
–Négy éve nyugdíjba vonult, mégis nagyon aktív maradt.
– Olyan megfontolásból mentem el nyolc hónappal korábban nyugdíjba, hogy gondoltam, majd a szerkesztőségben meg tudják oldani a káderkérdést, felvesznek a helyemre valakit. Konkrétan a saját gyerekemre gondoltam, hiszen ő már több mint 10 éve ott van a rádióban ideiglenes státusban, meghatározott időre, és azt hittem, hogy nyugdíjaztatásom után ez rendeződik majd. Eleinte nem is kérdeztem, hogy ha dolgozom tovább, azért jár-e fizetség, természetesnek vettem, hogy folytatom a munkámat. Megmaradtak a műsoraim, sőt megkaptam a Muzsikaszót, majd később Takács Magda nyugdíjba vonulása után kisegítőként a nyugdíjasok műsorába is bedolgoztam. Tehát van mit tenni bőven, ezenkívül az újvidéki Petőfi Sándor MMK elnökségének a tagja vagyok, a rendezvényeken műsorvezető és a kórus útját próbálom egyengetni. Amíg bírom, csinálom ezt is, meg a VIVE-t is, ugyanis második mandátumban a magyar nóta és csárdásfesztivál elnökigazgatója vagyok, s minden évben megkíséreljük a lehetetlent, megszervezni a szeptemberi fesztivált. Lelkesen csinálom ezt is, de legfőbb tevékenységem az unokáim felügyelete. Van egy hároméves unokám, Emese, a kisebbik lányomtól, ő már óvodás nagylány, és egy tíz hónapos kis unokám, Anasztázia, ott még bizony aktívan be kell segítenie a nagymamának.
–Annak idején egyik pillanatról a másikra eltűnt a televízió képernyőjéről. Miért ment át a rádióba?
– Több oka is volt ennek, de kezdeném a meggyőződésemmel. Úgy tartom, hogy az emberek a fiatal arcokat szeretik látni a képernyőn, nem a kövér, idős hölgyeket kívánják nézni a tévében. Más az, ha valaki beül a stúdióba, hogy kommentáljon bizonyos eseményeket, és megint más, ha a híreket olvassa be estéről-estére ugyanaz az arc. A fiatal, rátermett újságíróknak kell ezt csinálni. Ez volt az egyik döntő érvem, amikor 1987-ben átmentem a televízióból a rádióba, vagy fogalmazzak úgy, hogy visszamentem a rádióba, a másik pedig az, hogy akkor volt hétéves a kisebbik lányom, aki nagyon nehezen viselte el, ha nem voltam otthon vele. Egyszerűen nem akart egyedül maradni, nekem viszont megadatott az a lehetőség, hogy a rádióba bevihettem magammal, nem zavart senkit, s majd hét éven át ott volt velem, amíg én dolgoztam. De volt még egy nyomósabb okom is. Jó alkalom kínálkozott a rádióban, mert Kovács Jóska kolléga nyugdíjba vonult, s így át tudtam venni az ő idegenforgalmi műsorát, ami akkorra már egy jól bejáródott, közkedvelt, közérdekű beszélgetős műsor volt. Én még igyekeztem jobbítani rajta. Talán sikerült, hiszen több száz hallgató ment az idegenforgalmi műsor révén nyaralni, telelni, hétvégére, amire én nagyon büszke vagyok.
–Jobban szerette a rádiózást, mint a tévézést?
– Így nem mondhatnám, mert akkor az adott pillanatban a televíziózás még gyerekcipőben járt, ám az volt a jövő zenéje. S engem jobban vonzott, viszont a rádiót jól ismertem, hiszen korábban ott tevékenykedtem és szinte megkönnyebbülés volt oda visszatérni, mert ily módon több időt tudtam szentelni annak a munkának, amit akkor fontosnak láttam. Tulajdonképpen ennek köszönhetem azt is, hogy a kultúra terén tevékenykedtem, és ezen keresztül eljuthattam a lovaggá avatásig.
Bába Lúcia a február 27-ei Halló, TV!-nek lesz a vendége.
