Nagy-Kálózy Eszter a 80-as évek végén kezdte a pályáját, s majd 15 éven át szinte elképzelhetetlen volt nélküle egy-egy rendhagyó magyar film vagy izgalmasnak ígérkező színházi előadás. Nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy felkapott, befutott színésznő volt, majd 2000 után kevesebbszer láthattuk. Jó néhány éve szabadúszó lett, amit szerinte neki találtak ki. S hogy miként vélekedik művészetről, színházról, filmről, megtudtuk tőle a budapesti Centrál Színház ban Neil Simon Pletykafészek című bohózatának sajtóbemutatója után.
– Nagyon izgalmas volt ebben a felhőtlen szórakozást ígérő, szatirikus, társadalombírálatnak is vehető, a felső tízezer álnok világát bemutató darabban játszani. Annál is inkább, mert nekem nagyon kevésszer adatik meg annak a lehetősége, hogy vígjátékban szerepeljek. Ráadásul Neil Simon írta színjátékban még egyáltalán nem volt alkalmam bemutatkozni. Rettenetesen élveztem. Nyugodtan kijelenthetem, hogy lubickoltam a szerepben. Már amikor elolvastam a darabot, potyogtak a könnyeim a nevetéstől, azon igyekeztem, hogy ezt az érzést vissza tudjam adni a színpadon is.
–Ügyvédnőt alakít, a felső tízezerből. Nem lehetett könnyű abba a pletykálkodó, álnok szellemiségű körbe beleképzelnie magát...
– Valóban nincsenek ilyen jellegű tapasztaltaim, de az ember el tudja képzelni, hogy hogyan működnek ezekben a körökben a dolgok. Nyilván, amikor nagyon nagy a tét, és a színpadon bemutatott, szinte katasztrofálisnak tűnő helyzet előáll nyomban a darab elején, a náluk bevett védekezési mechanizmus működésbe lép. Féltik mindazt, amit elveszthetnének, és próbálnak valamilyen úton-módon védekezni. Először védik saját magukat, megpróbálják a másikat is, de mindenki leginkább a karrierjét félti, már ahogy ez szerintem lenni szokott.
–Sokat játszik színházban mostanában?
– Nem panaszkodhatom, szabadúszóként a Centrál, az ÚjSzínház és a Madách Színház alkalmaz, és Komáromban is szerepelek.
–Bizonyára nagy bátorság kellett ahhoz a döntéshez, hogy szabadúszóvá váljon. Nem félt attól, hogy a családja megsínyli majd?
– Talán merész vállalkozás volt, de ha rendszeresen és következetesen dolgozik az ember, akkor nem kell félni. Meglehet belőle élni, de igazából nekem az a fontos, hogy dolgozhatok, mert engem az érdekel, hogy az elvégzett munkám színvonalas legyen, és hogy lehessen újabbnál újabb dolgokat csinálni, hogy sokszínű legyen az életem. Csak abban az esetben nehéz a helyzet, ha szabadúszóként nem kapunk munkát, ha nincs kilátás arra, hogy színpadra kerülhessünk. Ha múlnak az évek és elmennek az ember mellett a szerepek. Ha egy ilyen helyzet kialakul, bizony egyre fogy a lehetőség arra, hogy megtaláljon bennünket a munka. De valahogy az utóbbi 5-6 évem – amióta szabadúszó vagyok – jól alakult. Volt egy év amikor – igaz nem teljes egészében – munkanélküli voltam, bár akkor is játszottam előadásokban itt-ott, de nem próbáltam újabb szerepeket. Ha most így visszagondolok arra az időszakra, akkor a lelkemnek rettenetesen hiányzott az, hogy újabb dolgokban is részt vegyek, de szerencsére ez elmúlott.
–A színház mellett a filmek megtalálják-e?
– Most januárban Sipos Józseffel, az Eszter hagyatéka című Márai-film rendezőjével csináltunk egy újabb Márai-filmet, a Kalandot. Abban volt egy kisebb szerepem, pár nap forgatáson vettem részt. A főszerepet egy osztrák színész alakítja, s játszott benne Marozsán Erika és Csányi Sándor is. Igazán jó volt forgatni. De ez meglehetősen kevésszer fordul elő. Alig-alig készülnek filmek. Az az igazság, hogy a pályám elején folyton azt hangoztattam, hogy én imádok filmezni, és nekem ez a legfontosabb az életemben. Ez az évek folyamán megfordult, vagy talán nem is fordulat történt, hanem az igazság a felszínre került, vagyis hogy én nagyon-nagyon szeretem a színházat. A színház minden részlete rettenetesen izgat és érdekel, s ez boldoggá tesz, meg az is, hogy ez még mindig ugyanolyan erővel létezik bennem, ahogy a pályám kezdetén megvolt, s hál' istennek, nem fásultam bele, s nem is untam meg. Pedig azért nem könnyű manapság színházat csinálni, mert egyrészt mindig kevés időnk van rá, hogy kidolgozzuk a darabot, másrészt pedig sohasem dőzsölünk se a jóban, se a javakban. Folyton azt halljuk, hogy mit hol zárnak be, honnan vesznek el és építenek le, és hogy már megint, s újra meg kell szorítani a nadrágszíjat. Mindennek ellenére nekem a színházcsinálás nagy-nagyöröm.
–Az egész családja művészekből áll, a férje Rudolf Péter színész-rendező, és a gyerekei is ilyen irányba haladnak.
– Valóban a gyerekeim a művészetek irányába tájolódnak, a nagylányom, Flóra Kanadában tanul színiakadémián, ő már abszolút ezt a pályát választotta. A fiam, Olivér zenél, konzervatóriumba jár, most fog végezni. A kisebbik lányom, Szonja még nem választott ugyan magának pályát, de azt érzem, hogy mindenképpen a művészetek terén marad. Ha nem is színész lesz, de a modern és a kortárs tánc nagyon izgatja, ezért valószínűleg előbb-utóbb ez lesz a központi érdeklődés az életében.
–A férjével megbeszélik az aktuális színdarabokat, filmeket, szerepeket?
– Tény, hogy a színészet mindkettőnk életét nagymértékben kitölti. Amikor izgat bennünket valami, természetesen erről sokat beszélgetünk. Ami rettenetesen jó dolog. Számomra legalábbis az, hogy valakivel, aki közel áll hozzám, meg tudom beszélni mindazt, ami a pályámon történik, és az adott pillanatban foglalkoztat. Azt is szeretem, hogy nagyon rá tudunk hangolódni egymásra, s azért most már fél szavakból is értjük a másikat, tudjuk, hogy ki miről beszél, vagy hogy mit akar elmondani. Izgalmas dolog ez nekem, külön még azért is, mert csodálatos Péterrel együtt dolgozni. Ő mint rendező nagyszerűen instruál, nagyon szeretem a rendezési stílusát, és főleg az tetszik, hogy meg tudom vele beszélni, hogy más szemszögből hogyan lehetne előadni az adott darabot.
–Sok szerep megtalálta az eddigi pályája során. Van-e esetleg olyan, amit még nagyon szeretne eljátszani?
– Igen, mára már akad ilyen. Noha eddig nagyon kevés olyan szerep volt, amit nagyon szerettem volna megszerezni magamnak. Többnyire az, ami fontos volt számomra, mind megtalált. Amit bánok az az, hogy nem játszottam el a Szent Johannát, arról már lecsúsztam. Annak ellenére, hogy ma már nem igazán játszanak Csehovot – a Vígszínház-beliVánya bácsi kivételével – nagyon szeretnék eljátszani egy-egy szerepet Csehov Cseresznyéskertjében és a Sirályában. Igaz, mindkettőben volt már egy-egy alakításom, a Cseresznyéskertben az Ánya, de most Ljubov Andrejevnát személyesíteném meg örömmel, a Sirályban pedig Nyinát játszottam, ezúttal viszont Arkagyina szerepe illene rám. Őszintén megmondom, ha valaki felkérne, mindkettőt boldogan elvállalnám.
