Liptai Claudia exkluzív interjúja a Tarka Világnak
A Pletykafészek című Neil Simon- darab kiváló lehetőség a felső tízezer képmutató álnokságának az ábrázolására. Soha jobbkor nem jöhetett a budapesti Centrál Színház beli felkérés Liptai Claudiá nak, mint most. Tavaly ugyanis egy szörnyű évet zárt le, rengeteg megrázkódtatással – mint ismeretes, áprilisban öngyilkos lett szerelme Daróczi Dávid , majd röviddel utána elveszítette imádott édesanyját, ezt követően pedig munkahelyi szerelemmel gyanúsították egy nős kollégával – a sajtó pedig folyton lesben állt, minden mozdulatát követte, s persze nem kímélte. A pletykarovatok állandó szereplője lett a TV2 Mokká jának műsorvezetője és a Jóban Rosszban című sorozat közkedvelt figurája. Egymás után jöttek a csapások, de ő megrázta magát és ment tovább emelt fővel.
A Pletykafészek sajtóbemutatóját követően alkalmam adódott interjút készíteni vele, ahova nagyszerű hangulatban, jókedvűen érkezett, közvetlen modorával mindenkit levett a lábáról, és bebizonyította, hogy igazi profi módjára tud összpontosítani, s nem mellékesen, gyönyörű. A színpadi fekete ruhájában karcsúbbnak látszott, mint valaha, és készségesen nyilatkozott a színházi felkérésről:
(Fotó: TV2)
– Csodálatos érzés volt tíz év után újra színpadon lenni. Amikor Puskás Tamás rendező felkérése megérkezett hozzám, nyomban olvasni kezdtem a darabot, s már a harmadik oldalon látszott, hogy nem lehet rossz, biztos voltam benne, hogy el fogom vállalni. Akárhogy nézem ezt az egy évtizedes kihagyást, nyomot hagyott bennem, de azért mégis újra otthon éreztem magam a színpadon. Korábban sokszor azt éreztem, hogy inkább valami más foglalkozást kellene választanom, amiben jobb lehetnék, mint a színészetben, de most így utólag azt mondom, hogy örülök, hogy visszatértem.
–Nagyon más színpadi színésznek lenni, mint sorozatban játszani?
– Teljesen más. A színháznak az a varázsa, hogy van eleje és vége, s ezzel létrehozol egy terméket. Elindulunk a teljesen semmiből, következnek a próbák, majd megmérettetünk a premieren, amikor létrejön az előadás, s ezt nevezem én produktumnak. Végig tudatában van az ember, hogy egy terméket fogunk előállítani, s a próbákon olyan szenzációs emberekkel találkozhatok, mint Básti Juli, Rudolf Péter vagy Nagy-Kálózy Eszter. Végig azt járt a fejemben, istenem, milyen nagyszerű színpadon lenni. De az is csodálatos volt, amikor a nagy-nagy kihagyás után először beléptem a színházba és megcsapta az orromat az a különleges illat. Mert a színháznak van egy semmi máshoz sem hasonlítható illata. Majd következett a próbák csodálatos világa, s még a napi próba után sem ér véget a színházi munka, mert a büfében barátkozunk, beszélgetünk, tárgyaljuk tovább mindazt ami a színpadon történt. Valójában a színháznak nem csak az a része érdekes, ami a színpadon történik, amit a néző lát, hanem az is, ami hátul a kulisszák mögött zajlik. Amikor az emberek beszélgetnek, pereg az agyuk, sok szakmabeli véleményét hallgathatom meg, ez mind felemelő érzés.
–Ezek szerint nem csak a fellépés jelent sikerélményt, hanem egyáltalán maga a színházi lét?
– Amikor utoljára itt voltam éppen a Central Színházban, a férjemet Gesztesi Károlyt néztem a színpadon, aki akkor Básti Julival és a Rudolf Péterrel a Woody Allen-darabban játszott, ezt én nézőként ültem végig. Emlékszem, azt éreztem, hogy én is fel akarok menni a színpadra. Hajtogattam magamban, hogy én is akarom, én is akarom, újra akarom. Csak éppen nem volt rám igény. Lehet, hogy én sem kerestem éppen a lehetőséget, csak ültem a nézőtéren, s tapsoltam, s utána kimentem, fogtam a kabátomat és irány haza. Ez a színházi fellépő háttérhangulat tíz éven át kimaradt az életemből, de folyamatosan hiányzott.
–Most a visszatéréskor volt lámpaláza?
– Én kapcsolóra működök a lámpalázzal, azt hiszem, ez csodálatos dolog, mert esetemben inspirálólag hat rám. Talán ez az én védjegyem. Mert pozitívan tudok belőle kijönni, ami lehet, hogy annak köszönhető, hogy jó improvizatív készségem van. Igazából soha sem félek a váratlan helyzetektől, sőt a bakitól sem, mert tudom, hogy megoldom a szituációt, képes leszek kezelni a helyzetet. Most azért bevallom, a gyakorlatlanság miatt volt bennem egy félsz, mert a kihagyás megtette a magáét, de azt hiszem, hogy ösztönszerűleg létezem a színpadon és könnyen visszanyerem majd a régi képességemet.
–Immáron 12 éve tévézik, eleinte az RTL Klubban, most az utóbbi hat évben a TV2-n. Ez az időszak bizonyára rásegített az improvizációs készség kialakítására és a spontánság kifejlesztésére.
– Biztos, hogy igen. Az az érdekes, hogy sokkal többet voltam már műsorvezető, mint színész, de én mégiscsak színész vagyok, és mindig is színész maradok. Lehet, hogy azért, mert arról van papírom, ennek tanultam, de azt hiszem, inkább az itt a lényeg, hogy a lelki állapotom ilyen, a játék az én világom. Maga az a tény, hogy valahogy ettől örökké gyermeki maradhat az ember. Másrészt, ezen gondolkodtam mostanában, mennyire hülyén néz ki, hogy képesek vagyunk idióta mondatokat hajtogatni a színpadon, felnőtt, meglett emberek vagyunk valamennyien vagy fiatal, kezdő színészek, de tulajdonképpen ez a szépsége ennek a szakmának, ez az, ami karban tart bennünket.
–Ha összevetjük a TV2-s műsorvezetést, a színházat és a sorozatfilmet, melyik bír legnagyobb fontossággal az életében?
– Egyszerűen olyan alkatom van, hogy én soha nem emelek ki semmit az életeben. Mindig azt tartom fontosnak, ami éppen aktuális. Amikor reggel ülök a Mokkában, akkor tényleg kíváncsi vagyok azokra az emberekre, akikkel beszélgetek. Lehet, hogy azért is csinálom jól a munkámat, azért vagyok eredményes, mert nem fásulok el. Ezt se magamnak, se másnak nem engedem meg. Egyszerűen az van, hogy tényleg érdekel az, amit csinálok, egy adott témakörön belül mindig megkeresem azt, ami izgalmas, mert különben nem lelhetem benne örömömet. Az egy baromság lenne, hogy csak azért dolgozzak, hogy csengjen a telefonom folyton, hogy népszerű legyek és a hónap végén megkapjam érte a fizetésemet. Rettentő fontos az elismerés. Nem is tudják az emberek, hogy mennyire. Nekem lényeges, hogy megsimogassák a vállamat és azt mondják, hogy jól van, ezt jól csináltad. Egy ilyen gesztus többet jelent bárminél.
–Azért a tavalyi év legnépszerűbb műsorvezetőnőjének kijáró Story Ötcsillag Díj ennél nagyobb elismerés.
– Természetesen nagyon-nagyon sokat jelentett éppen az adott pillanatban nekem. Jóval többet most, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Anyu halálával minden, ami azóta történt, valahogy felértékelődik és hozzá kapcsolódik. Amikor a Megasztárt elvállaltam még élt anyu, és annyira tudtam, hogy minden alkalommal ott ült volna a képernyő előtt és rajongva nézett volna engem és tetszett volna neki ez az egész. Nagyon büszke volt rám. A döntőben rá gondoltam, amikor fehér ruhát öltöttem magára, mert ő rettentő szerette a fehér színt. Ő járt az eszemben akkor is, amikor Puskás Tamás felkért a színházas fellépésre, tudtam ugyan, hogy nagyon sok lemondással fog járni a magánéletben, de vállaltam, mert kihívás volt számomra és tudtam, hogy anyunak az volt a vágya, hogy visszatérjek a színpadra.
–Lehet, hogy egy másik, nagyon fontos ember az életében, Panka, nem kimondottan díjazza ezt a választását, hiszen még kevesebbet lehet a mamával...
– Én megteszem azt, ami tőlem telik. Nem kis logisztikai művelet kell ahhoz, hogy végigcsináljak egy napot. Hajnali négykor kelek, amikor a Mokkában helyt kell állnom, majd következik a színházi próba, ezután vár rám a Jóban Rosszban forgatása, s az este a lányomé. Legfeljebb négy-öt órát alszok mostanában. De nem bánom, azt szokták mondani, a fáradt színész a jó színész. Ebből adódóan nem is szabad túl kipihentnek lenni. Hát én ehhez tartom magam.
