Molnár Edvárd: A fényképészet nem csak egy gombnyomás
A szabadkai Molnár Edvárd angol szakon tanult Szegeden, ám az egyetemi lap munkatársaként fotografálni kezdett, s a kezdetben hobbinak tűnő elfoglaltság szerelemmé, egyben hivatássá is vált. Tíz év fényképész múlttal a háta mögött Edvárd ma a Magyar Szó fotóriportere, emellett a Kosztolányi Dezső Színház , az Etnofest és a Magyarkanizsai Jazzfesztivál hivatalos fotósa. Több hazai és külföldi kiállítás, tárlat kötődik a nevéhez, számos díj birtokosa. Legfrissebb elismerése: fotósként az idén ő kapta meg a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesület ének újságírói díját.
Prágában, Kafka sírjánál(Anna Kazanova fotója)
–A fotográfia több területével foglalkozol, melyek külön-külön is egy-egy embert igényelnének. Hogyan fér meg egymás mellett, és hogyan juthat egyformán előtérbe a sajtó-, a színház-, az urbánus- és a jazzfotós éned?
– A művészeti ágak többsége érdekel, s persze a környezetem is, mindaz, ami nap mint nap körülvesz. Ami érdekel, azt szívesen fotózom. Ez a fotós-többszólamúság ugyanakkor kényszerűség is, így hozza a sors, a munkám. Ha csak egy dologgal foglalkoznék, nem tudnék megélni. Persze, ha lehetőségem lenne rá, örömmel szakosodnék. Legszívesebben stage fotókat készítenék. Ez színpadi fotózást jelent, amibe beletartozik a színház és a koncertek is, mindaz, ami a deszkákon játszódik. Nyugaton van ilyesmire példa. Ez nem egyenlíthető ki a szakbarbársággal. Ha fotósként egy bizonyos területet választasz, akkor ahhoz illő felszerelést veszel, képezed magad, egyszóval ahhoz a területhez értesz a legjobban. Így viszont mindenbe belekóstolok kicsit, s élvezem a változatosságot.
–A fotográfia technológiai átalakulásával a társadalmi, információs csatornák is megváltoztak, megjelent a World Wide Web , korlátlan lehetőséget nyújtva az egyszemélyes megnyilvánulásoknak. Százmilliós képáradat jelenik meg a világhálón, sokszor vizuális közhelyeket közvetítve. Szerinted tapasztalható-e a vizuális értékek devalválódása?
– A digitális fotózás és az internet megjelenésével a fotográfia fejlődéstörténetének egy újabb állomásához értünk. Az egyszerűbb digitális fényképezőgépek olcsón beszerezhetők, a mobiltelefonok zöme fényképezőgépként is használható, tehát ma már szinte bárki fotózhat. A világháló pedig jó tárhely és terjesztési lehetőség az így keletkezett fotódömpingnek. Nehéz ebben a digitális képáradatban szelektálni, és kiválasztani az értékeset. A technikai fejlődéssel persze az elvárások is megváltoztak. Fontos tényezővé vált a gyorsaság. Régen elő kellett hívni, nagyítani, szárítani a képet, most minél előbb küldeni kell, sokszor a gyorsaság fontos, nem a minőség. A befogadó pedig, értékmérce híján, talán nem is tudja megítélni, hogy mi érték, és mi silány.
–Arra szeretnél utalni, hogy értelmetlennek tartod a vizuális értékek devalválódásáról beszélni, hiszen vizuális kultúránk sincs?
– Fejlettebb kultúrákban a fotózást önálló művészeti ágként már évtizedekkel ezelőtt elismerték. Külföldi, mondjuk nyugati vagy amerikai filmekben, ha egy lakásbelsőt mutatnak, ott biztos lógnak művészfotók a falon, bekeretezve, paszpartuban. Művészeti alkotásként tekintenek a fotóra, akár egy festményre. Te például hány olyan embert ismersz, akinek fotó van bekeretezve a falán? Kétlem, hogy sokat. Nálunk nem degradálódhatott a fotó művészeti értéke, hisz el sem jutottunk arra a szintre, hogy szellemi termékként kezeljünk egy művészi fényképet. Azt kellene megérteni és elfogadni, hogy a fényképészet nem csak egy gomb megnyomásából áll.
–Van-e olyan hozadéka a digitális fotózásnak, amire fejlődésként tekint a szakma, ami előre mutat?
– Természetesen. A technikai újdonságokat nem degradálódásként, hanem evolúcióként élem meg, valószínűleg így van ezzel a kollégáim többsége. Rengeteg jó kép született, amióta létezik digitális fotózás, különösen a természetfotók vagy a sportfotók esetében óriási a változás. Így, hogy nem csak 36 kocka van a gépben, több száz kép is készíthető egyhuzamban, és az adott témát megörökítő 50–100 képből ki lehet választani a legjobbat. A mostani sportfotók össze sem hasonlíthatók például a 20 évvel ezelőttiekkel. Sokat segít a technika, meccsekkor elhelyezik a gépet a kapuban vagy fölszerelik a kosárra, és távirányítással működtetik. Zseniális pillanatok örökíthetők meg így.
– Néhány évvel ezelőtt fotóművészeti szaklapok a zsurnalisztikai fotográfia területén tapasztalható értékválságra/vesztésre hívták fel a figyelmet. A World Press Photo 2006-os pályázatán például az első díjas fotó szakmailag nem állja meg a helyét. Komponálatlan, kaotikus. Az aktuális hírérték volt kiemelésénél a döntő. Te sajtósként hogyan látod a sajtófotó(zás) helyzetét, megítélését? Mennyire van igény egy szakmailag jó fotóra?
– Lapja válogatja. Szerencsésebb helyzetben vannak azok a lapkiadók, amelyek megengedhetik maguknak, hogy képszerkesztőt alkalmazzanak, aki eldönti, hogy az adott szöveghez milyen illusztráció illene a leginkább. Az újságok többsége szeret spórolni, és nem vásárol profi fotósfelszerelést, ami nagyjából 10 000 eurós tétel, hanem beéri egyszerűbbel, és nem támaszt különösebb igényt a képminőségre. Szakmai továbbképzések során volt alkalmam belepillantani, hogy nevesebb magyarországi napi- és hetilapok hogyan kezelik a fotóanyagot. Magyarország szerintem Szerbiánál előrébb jár ilyen téren. Archiválnak, azt is számon tartják, hogy milyen kép jelent már meg, vagy hogy hasonló megjelent-e. A hetilapoknál talán jobb a helyzet, jut idő kiválasztani a legjobb képet, napilapnál gyors döntést kell hozni, és gyakorta az aktualitás adja el a képet. Akár egy mobillal készített kép is lehet értékes, ha egyedi, legyen bármilyen silány, megjelentethető.
–Eszerint a fotóművészet művészeti jellegét egyre inkább háttérbe szorítja az üzleti?
– Nálunk a kommerciális fotózásra van leginkább igény (esküvők, ünnepségek, télapóvárás, ovisok fényképezése), a „művészkedés” nem kifizetődő. Ráadásul nagy a konkurencia, sokan fotóznak, ingyen, vagy majdnem ingyen. Ha a szakmánk jövője kerül szóba, azt kell mondanom, hogy nem vagyok derűlátó. Talán a hobbifotósok jobb helyzetben vannak, akik nem megélhetésből, hanem kikapcsolódásként fényképeznek, a maguk örömére. Egyes országokban törvények szabályozzák (és be is tartatják!) például a szerzői jogvédelmet, nem közölhetnek nyomtatásban semmilyen, engedély nélkül szerzett, letöltött fényképet, s a fotónak, mint terméknek is megszabott ára van.
Egy Franciaországba küldött munkámért 50 eurót kértem és szemrebbenés nélkül kifizették, Szerbiában, ha 5 eurót kérek, azt is sokallják megadni érte.
–Egy adott helyzetben két azonos képzettségű fotós valószínűleg két teljesen eltérő képet produkál. Ez tehát alapvetően nemcsak technikai, hanem interpretációs sajátosság. Utazásaid során mit tapasztaltál, mennyire számít a kulturális, ideológiai mintarendszer a fotózásban?
– A globalizáció meg az internet miatt egyre kevésbé. Nyilván, ha egy kultúrában valami érdekes, vagy a számukra értékes, akkor azzal többet foglalkoznak, több képen megtalálható, több fotós dolgozza fel. Kulturális különbségek persze fényképeken is észrevehetők, sokat elárul, hogy valaki hogyan közelít meg, hogyan bont ki egy témát. Fényképezéskor fontos a tárgyilagosság, s az már egyéni kérdés, hogy emellett ki hogyan képes állást is foglalni.
–Egy fotós-karrier kialakulását mennyiben segítik a különböző díjak, illetve az egyéb művészeti területeken is dívó önmenedzselés?
– Nagyon, de nemcsak a fotográfiában, mindenben ez a helyzet. Minden termékké vált, egy vers is az, a fotó is az. El kell tudni adni magad, ehhez pedig fontos a jelenlét, hogy benne légy a köztudatban, működtess saját honlapot, legyél jelen a közösségi oldalakon, a médiában. Kaptam már úgy felkérést, hogy egy közösségi oldalon látták meg a munkáim, és megtetszett nekik. Ma már aki nincs az interneten, az nincs sehol. Persze a szakma elismerése, a díjak is számítanak.
–Jazzfotóid nézve Ingmar Bergman jut eszembe, hisz nála jutottak ekkora szerephez és bírtak ilyen kifejezőerővel az arcok, színházi fotóidnál a testre, a mozdulatokra koncentrálsz, mint a táncművészek vagy koreográfusok. Mennyire érzed munkáidon más művészetek, művészek hatását?
– Azért is kezdtem el fotózni, mert sok minden érdekelt, de egyik művészeti ághoz sem értek igazán. Szeretem a táncot, de nem jártam tánciskolába, szeretem a zenét, de semmilyen hangszeren nem tudok játszani, festeni sem tudok, de szeretem a festészetet, írni sem nagyon tudok, sőt mondhatnám, hogy nehezemre esik, de szeretem az irodalmat, játszani sem tudok, de elvarázsol a színház. A fotózás segítségével ezekhez a művészetekhez is közelebb kerülök, és ezek a művészetek által közelebb kerülök a fotográfiához, egyben önmagamhoz is. Bergmanra jól ráéreztél, lenyűgöz, hogy a közelre hozott arcaival mennyi érzelmet képes kifejezni. Rajta kívül is van jó néhány művész, akiknek a hatása valószínűleg felfedezhető a fotóimon.
–Több fotósorozatodban az urbánus témát járod körül, érdeklődésed középpontjában a város áll, a környezeted, málló falaival, elhanyagolt tereivel, udvaraival. Foglalkoztat a pusztulás, mint téma, vagy ezt tartod társadalmunk egyik jellegzetességének?
– Is-is. Fel szeretném hívni az emberek figyelmét arra, hogy tényleg nem csupa szépség vesz bennünket körül, van a környezetünknek rút arca is. Természetesen én is fotózok szép dolgokat, de az általad említett képekkel arra szeretnék rámutatni, ami nincs rendben, mert ami rendben van, azt nem kell reklámozni. Csak szét kell nézni a városban, szörnyű, hogy néz ki! A városfotóimon ritkán látható ember, csak a nyomai, azt örökítem meg, hogy mit hagytak hátra az elődeink, és mi mit hagyunk magunk után.
–Olesa orosz író szerint a fotósok az emberi lélek mérnökei. Lélek-mérnökként hogyan látod, milyen lelki tulajdonságot tükröz, miről vall másik kedvenc témád, a kötélen száradó ruhaneműk?
– Ez roppant izgalmas téma! Nemcsak az a lényeg, hogy mi van kiterítve – persze az is!, hisz kiteregetnek papucsot, cipőbetétet, szív alakú párnát, seregnyi érdekes dolgot –, hanem az is fontos, hogy hogyan van kiteregetve. Milyen színű a csíptető például a bugyiknál, az egyszerű, fehér pamut bugyiknál, amik olyanok, mintha mosolyognának, mosolygó bugyik, néha minden csíptető piros, gyönyörű kontraszt, vagy a zokniknál, fekete-fekete, akkor egy szivárványszínű. Esztétikai érzékről vall egy szárítókötélnyi ruha, a fotózásakor találgatom, hogy ki lehet az, milyen ember, aki fontosnak tartja a színek kombinációját, az adott elrendezést.
–Visszájára fordítva a kérdést, lehet, hogy a női alsóneműk fényképezése a fotós lelki tulajdonságáról is vall, utalva a kukkolási vágyra?
– Nincs olyan fotós, aki nem kukkoló, voayeur, a szó pozitív értelmében. Mondhatnám úgy is, hogy ez alapkövetelmény a fényképezéshez. A mögöttesre, a rejtettre való kíváncsiság a jó fotós egyik ismérve.
