Kovács Kornél: Felemelő érzés volt az Eurovíziós Dalfesztiválon képviselni Jugoszláviát 1974-ben
A három Kovácsot – a szabadkai gyökerekkel bíró zenész dinasztia tagjait – Kovács Kornélt és két lányát: Aleksandrát és Kristinát kérte fel az idén az SZRT vezetősége, hogy az eurovíziós szereplésért versengő dalokat komponálják meg. A február 26-ai megmérettetésen Danica Radojičić Nina fiatal énekesnő előadásában Kristina Varázslat (Čarolija) című szerzeménye kerekedett felül, így ez a dal képviseli majd Szerbiát a május 10-e és 14-e között megrendezésre kerülő idei Euroviziós Dalfesztiválon, Düsseldorfban.
Az eredeti elképzelésünk az volt, hogy a három Kovácsot egyszerre szólaltatjuk meg a Tarka Világban, de nem sikerült. Az apa már az első telefonbeszélgetéskor, aminek folyamán magyarul beszélgettünk, megmondta, hogy megkísérli rábeszélni a lányait, de ne reménykedjek túlságosan. Igaza lett. Aleksandra nem látta értelmét a nyilatkozásnak, mivel nem az ő szerzeménye lett a befutó, Kristina pedig túlságosan elfoglalt, nincs ideje. Így csak a papa érkezett meg szerkesztőségünkbe, csibészes mosollyal a szemében, jókedvűen. Mivel magyarul beszélgettünk, feltörtek benne a gyerekkori emlékek: Szabadka, a nagypapa, akitől a nevét örökölte – ő volt az első zenész a családban –, továbbá a szülei és a barátok, s ennek hatására dúdolgatni kezdett:
Kovács Kornél lányaival
– Daru madár fenn az égen, haza felé szálldogál... – ez volt ugyanis a nagypapa kedvenc nótája. Sajnos a következő strófára már nem nagyon emlékezik, de számos magyar dallam jutott eszébe egymás után, mielőtt belekezdett volna az eurovíziós felkérés történetébe:
– Személyesen Tijanić (a SZRT vezérigazgatója – a szerk. megj.) hívott fel teljesen váratlanul, és azt kérdezte, mit csinálok, ráérek-e, és mi a helyzet a lányaimmal. Meglepődtem, nem szokott a titkárnő megkerülésével telefonálni, s amikor kiderült, hogy miről is van szó, gyorsan egyeztettünk a két lánnyal, és persze, hogy elfogadtuk a kínálkozó lehetőséget. Kihívás volt ez mind a hármunk számára, s szinte azonnal nekiláttunk – persze egymástól függetlenül – a saját dal megírásához, csak úgy kavarogtak a dallamok a fejünkben. Én egy retro zeneszámot komponáltam, az 1960-as éveket idézve fel, azért, mert nem akartam olyan szerzeményt írni, ami kimondottan rám jellemző. Aleksandra választása klasszikus balladára esett, Kristina pedig egy modern, pop-soul számot szerzett. Az övé lett a befutó. Érdekes, hogy valóban mindegyikünk szeretett volna győzni, s reménykedtünk is ebben. Talán egyedül Tina lányom a legkevésbé. Ő nem hitt a győzelemben igazán. És ő nyert, valamennyiünk legnagyobb örömére.
–Gondolom, az apának teljesen mindegy volt, hogy ki lesz a győztes a Kovács zenész dinasztia sarjai közül?
– Természetesen, a családban maradt a dolog, lelkes boldogsággal fogadtam Tina győzelmét.
–1974-ben önnek már megadatott, hogy részt vegyen az Eurovíziós Dalfesztiválon, Angliában, az akkori zenekarával, a Korni grupával. Ennek is hasonló története volt, mint a mostaninak?
– Az egészen más volt, abban az időben az opatijai fesztiválon mérettettek meg a hazai szerzemények, s az ott győztesként kikerülő szám képviselte Jugoszláviát a dalversenyen. Amikor mi a Korni grupával beneveztünk a hazai fesztiválra, nem is sejtettük, hogy ez egy előselejtező az Eurovizióra, mert valahogy ez akkor nem volt egyértelmű. Én egy zeneileg és szövegileg is nagyon komoly szerzeményt komponáltam, Moja generacija volt a címe, ami az akkori versenyszámok között egészen más jellegű dalnak számított. Ne felejtsük el, hogy 1974-ben tört be a köztudatba az ABBA az Eurovíziós Dalfesztiválon, s vitte el a pálmát a Waterloo című szerzeménnyel Brightonban. Csodálatos érzés volt világsztárok között lenni abban a nagy csillogásban, felhajtásban. Az ABBA nagyon felkészülten érkezett a versenyre, tele propagandaanyaggal, Svédországot reklámozták és önmagukat, naponta sajtótájékoztatót tartottak, mi meg csak ámultunk és csodálkoztunk. A helyszínen már éreztem, túl komolyra sikerült a dalunk, de még így is a 12. helyen végeztünk, ám szerintem lehettünk volna akár a 8-ak is. De hát a zsűri és a közönség ennyire értékelte.
–Vajon egy eurovíziós szereplés biztos ugródeszkát jelent a világhírnév megszerzése felé?
– Egyáltalán nem. Nekünk ez arra volt jó, hogy testközelből megláthattuk, hol tart a szórakoztató zenei ipar Európában, s még ennél is többet jelentett, hogy ismert énekesekkel, zeneszerzőkkel találkozhattunk. Azt nem mondhatom, hogy a karrieremen lendített a fesztiválon való részvétel, csak eggyel több díjat hozott ez az együttesemnek, amely még abban az évben feloszlott. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez volt a Korni grupának a hattyúdala.
–De talán a zeneszerzői karrierje az eurovíziós szereplés után előrelendült?
– Ezt sem állíthatnám. Talán rólam sokan nem tudják, hogy én mindig is foglalkoztam zeneszerzéssel, ez nem csak a Korni grupa felbomlása után vált hivatásommá. Szarajevóban jártam zenei akadémiára 1961 és 1964 között, már akkor belekóstoltam a komponálásba, s ezt folytonosan fejlesztettem tovább. A bosnyák fővárosban szinte minden lehetőség, ajtó nyitva állt előttem. A rádióban külön stúdiót biztosítottak számomra, csak egy feladatom volt, a zeneszerzés. Éltem is a lehetőséggel, ám akkor azért jobban vonzott maga a fellépés, hogy különböző zenekarokban próbáljam ki magam. Játszottam egy dzsessz trióban, másfél évig az ismert Indexi együttesnek voltam a tagja, majd Kovács Kornél kvintettjét hoztam létre, de a Korni grupa megszűnése után határozottan a zeneszerzés irányába fordultam. Eleinte Szarajevóban, majd később Belgrádban folytattam ezt a munkámat. Ismert énekeseknek, együtteseknek szereztem dalt, csak hogy néhányat említsek: Bajagának, Dejan Cukićnak és a nagyközönség által leginkább ismert Zdravko Čolićnak. Mondhatom, hogy a vele folytatott együttműködés során váltak igazán közkedveltté a dalaim.
–Zdravko Čolićnak írt szerzeményei között bizony nagyon gyakran magyar dallamra és ritmusra ismerünk rá, ez tudatos volt?
– Bizony az. Mert magamban hordozom mindazt, amit a származásommal kaptam. Szabadkán éltem, vegyes házasságban születtem, az apám magyar, az édesanyám szerb volt, s apai részről szinte mindenki zenész volt a családban. A nagypapa, az idősebb Kovács Kornél, volt a dinasztiaalapító. Zongorán, hegedűn kiválóan játszott a Szabadkai Színház zenekarában, amelyet egy időben Lányi Ernő karnagy vezetett, akit Budapestről szerződtettek, hogy fellendítse a város zenei életét. Filharmóniát is megszervezte, ahol a nagypapa másodhegedűs volt, sőt nagybőgőn is játszott, és oktatta, tanította a zenét – ennél a pillanatnál megint visszatérnek az emlékek, s a Most kezdődik, a most kezdődik a tánc című ropogós csárdás dallamát kezdi dúdolgatni. – Együtt élek a gyerekkori emlékeimmel és a magyar zene dallamával, és ez bizony gyakran felszínre kerül bennem, s épp a Čolićnak írt dalok kínálkoztak erre a legjobb lehetőségnek. Sajnálom, hogy sokan nem figyeltek fel arra, hogy a Pjevam danju, pjevam noću című dal is kimondottan a csárdás dallamára fogant.
–Van-e már utánpótlása a Kovács zenész-dinasztiának?
– Nyugodtan állíthatom, hogy a nagyapámmal kezdődött, az apám folytatta, hiszen ő is zenész volt, majd én vettem át a dolgok irányítását. Ezt követően a lányaimat figyeltem, hogy vajon bennük előbukkan-e a tehetség. Aleksandra és Tina határozott érdeklődést mutatott az éneklés, az instrumentális zene és a zeneszerzés irányába is, amit mi sem bizonyít jobban, mint a mostani eurovíziós szereplés. A legkisebb lányom, Anja, noha nagyon jó a hallása, nem érdeklődik a zene iránt, viszont van egy lányunokám is, a hároméves Tara, ő Tina kislánya, már nagyon szívesen énekel, szinte magába szívja a különböző dallamokat és határozott pontossággal vissza tudja azt adni.
