Görög Enikő, dr. Bodrogvári Ferenc-díjas zongoraművész a kezdetekről, jelenről és a zongoraművész jövőjéről
Görög Enikő négy éves volt, amikor elkezdett zongorázni. Ennek már húsz éve, azóta Belgrádban befejezte az akadémiát, ahol ősszel kezdte meg a doktori képzését. Folyamatosan járja Európát, a világot, legutóbb Rómában koncertezett, ezért nem tudta személyesen átvenni a dr. Bodrogvári Ferenc-díjat, amit olyan művészeknek adományoz Szabadka városa, akik az előző évben kiemelkedő teljesítményt nyújtottak. Elmondása szerint a díjnak nagyon megörült, hiszen nagyon jó érzés, ha az embert értékelik és nagyon hálás érte.
(Molnár Edvárd felvétele)
–Négy évesen elkezdeni zongorázni nem megszokott dolog. Azt mindannyian tudjuk, hogy nővéred, Noémi is zongoraművész, hogy lett belőled is ilyen korán a zene iránt érdeklődő gyermek?
– A szüleim is foglalkoztak zenével, befejezték a zenei általános iskolát, harmonikáztak mindketten. Ami talán fontosabb, hogy édesanyám negyven évig énekelt a szabadkai Pro Musica kamarakórusban és gyakran jártunk az együttes próbáira, még egészen picikék voltunk. Nagyon szerettük azt a légkört és a műveket, amiket énekeltek. Noémi hét éves volt, amikor elkezdett zongorázni, én pedig négy. Azt hiszem az egyáltalán nem meglepő, hogy a kisebb testvér nagyon szeretné követni a nagyobbat. Nem csak a zongorával, hanem mindennel kapcsolatban példa volt előttem: ő tanított engem írni, rajzolni, amikor hazajött zongoraóráról, megmutatta, hogy mit tanult. Már akkor rettenetesen élvezte a tanárszerepet.
–Mindig egy úton haladtatok. Számodra azonnal élvezetet jelentett a zongorázás, vagy inkább egy feladat volt?
– Teljesen különbözőek vagyunk. Amikor kicsik voltunk, már akkor sem egy területen voltunk jók. Nem csak a zongora területén, így voltunk nevelve, hogy minden területen meg akartunk felelni. A zongora is eleinte egy ilyen feladat volt, aminek eleget kellett tenni. A tanárnőmnek köszönhetek a kezdeti időszakban mindent. Ő fantasztikus, ösztönös muzikalitással nevelt a zeneszeretetre, ő volt az, aki tanított, a darabjaimat megválogatta – Sóti Szobonya Emőkéről van szó.
–Most kezdted a doktori tanulmányaidat. Az ezzel kapcsolatos feladatok kitöltik minden idődet?
– Szeptemberben felvételiztem Miroslav Živković osztályába. Nagyon sokat gyakorolok napi szinten. A doktorátus kutatásokkal és munkaírásokkal is jár, emellett az idén többet jártam előadásra, mint az elmúlt két évben. Ezzel fog telni az időm, még két évig. A legjobban azokat a kutatásokat szeretem, amelyek szorosan kapcsolódnak a hangszerhez. Egy műnek a kutatásával szeretek foglalkozni, illetve szeretek arról írni, hogy hogyan dolgozok fel egy művet, hogyan értelmezem. Nagyon nehéz mondatokban megformálni azt, amit az ember nap mint nap csinál a zongoránál, de úgy érzem, hogy nagyon hasznos is ez a munkafolyamat.
–Van olyan nap, amikor nem ülsz le játszani?
– Nincs. Esetleg csak akkor, ha nem vagyok zongoraközelben. Ha elutazunk nyaralni, vagy telelni. De nem csak akkor foglalkozom zenével, illetve nem csak akkor zongorázom, amikor ülök a hangszer előtt. Ha megyek az utcán, a vizsgák előtt, evés közben, mindig ezen jár az agyam. A baráti köröm is zenészekből áll, a barátom is zenész, a családomban is sokat beszélünk erről, tehát szinte minden időmet a zene tölti ki.
–Szoktál zenét is hallgatni? Kikapcsolódásképp?
– Nem szoktam zenét hallgatni, csak ha elmegyek valahová szórakozni, vagy vezetek. Olvasni szoktam, és utazni nagyon szeretek, városokat látni, embereket megismerni.
–A jövődet tanárként képzeled el?
– Mindenkinél eljön az a pont, amikor tovább szeretné adni a tudását. Véleményem szerint a pedagógusi pálya áll majd előttem is, de egyelőre erre még nem kerül sor, mert szeretnék valahol külföldön tanulni majd még egy-két évet.
–Ha külföld, akkor melyik ország, intézmény az, ahová mennél?
– Annyira jó tanárom van és annyira szeretek vele együtt dolgozni, hogy nehéz rágondolnom, hogy ott kell egyszer hagynom. Ezért nem is tudom pontosan, hogy hol kötök majd ki. Ha magát a zenét vizsgáljuk, azt hiszem, hogy Németország nagyon kellemes hely, mert nincs központosítás, mint nálunk és Magyarországon. Kisebb településeken vannak nagyon jó tanárok és igény van a kultúrára, a zenére, a feltételek nagyon jók.
–Milyennek látod a hazai, a szabadkai feltételeket. Van igény a klasszikus zenei koncertekre?
– Igény az mindig van, ha valami jót tesz az ember az asztalra, az biztos, hogy kelleni fog valakinek. Abból a pár koncertből, amit szerveztünk, kiderült, hogy van rá igény.
–A jövődet itthon vagy külföldön tudod elképzelni?
– Nagyon nehéz kérdés ez most, mert magánéleti dolgoktól is függ mindez. A párom Szegeden szólóénekes, itt még kevesebb tere lenne a megmutatkozásra. Reménykedjünk benne, hogy a színház felépül, és akkor esetleg lehetne opera is Szabadkán, az nagyon jó lehetőség lenne.
