Terasz

Elcsigázott, kiüresedett tekintetű emberek ülnek egymás mellett. Csak bámulnak maguk elé, egyesek a telefonjukba, mások a semmibe merednek.

A jelenkor gyermeke többszemélyiségű, képlékeny figura. Tulajdonképpen éppen annyira összetett, mint a társadalom, amelyben él.

A városszéli borbély régóta nem űzi már az ipart, műhelyének a fölszerelése is csonka, az egykor zsibongó szobára mégsem fordította rá a kulcsot. Inkább régi haverok, mintsem kuncsaftok térnek be hozzá emlékidézésre, és ha már itt vannak, körülfut a fejükön is a géppel.

December végén akarva-akaratlanul összegezzük az év eseményeit. Emlékszem arra, amikor nem tettek másként a különféle tévécsatornák sem.

Egy világválság közepén, amikor emberek ezrei halnak meg, veszítik el állásaikat, családok szakadnak szét, nehéz optimistának lenni. Ám ahogy azt a népi bölcsesség tartja: minden rosszban van valami jó.

Csodát váró csillogással a szemében bontogatja az újságpapírból csavart tölcsérbe csomagolt napraforgómagot a gyermek, aki még őszintén hisz a csodákban.