Lépjünk túl rajta, vannak kérdések, amelyeket nem feltétlenül kell azonnal megválaszolni! – szögezte le határozottan az egyik kedves ismerősöm egy órákon át elhúzódó megbeszélés vége felé közeledve, amikor már kezdett ráunni arra, hogy a jelenlévők körében negyedszer vagy ötödször merült fel ugyanaz a kérdés, amelyről ugyan nem állíthatjuk teljes magabiztossággal, hogy ne kapcsolódott volna szorosan a tárgyhoz, azt azonban igen, hogy a lényeg szempontjából mégiscsak sokkal inkább volt valamiféle vélt vagy valós zsákutcába csábító közbevetés, mintsem az előremutató megoldáskeresés jegyében megfogalmazott iránymutatás. Aztán egy röpke pillanatra talán maga is zavarba jött, még ha kívülről nem is látszott rajta, hiszen jól leplezi az ilyesmit, némiképp ugyanis elbizonytalanodott abban, hogy vajon valóban megtörtént-e az, amit átélt, vagy csupán benne játszódott le, vagyis valóban elhangzott-e annyiszor az ominózus kérdés, vagy csupán neki volt déjà vu érzése, ám mivel semmiféle ellenállást, sőt még csak nemtetszést sem váltott ki a megjegyzése a jelenlévők körében, azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy nagy valószínűséggel tényleg a teremben lévőkkel közösen megélt valóságban zajlott le mindaz, amire reflektálni szeretett volna, nem az általa megélt másik valóságdimenzióban.
Annyira persze nem lepődött meg a történteken, hiszen máskor is előfordult már vele, hogy úgy érezte, némiképp összemosódnak a különböző valóságdimenziók határai, amelyeknek az átjárhatósága sok esetben már-már bosszantóan könnyű, sőt olykor észrevehetetlen volt számára, ami önmagában persze nem is lenne baj, talán még furcsa sem, ha nem úgy szocializálódott volna, ahogyan valamennyien szocializálódtunk, itt, Vajdaságban, különös tekintettel a régió északi részén élőkre, hogy a határ észrevehetetlensége, illetve a túlzottan is könnyű vagy akár csak egyszerűen könnyű átjárhatósága ne csupán a mindennapok valóságától való elrugaszkodottság szférájában jelenhessen meg a gondolataiban, hanem ténylegesen is összefüggésbe hozható legyen a realitások mezején fellelhető valóságelemekkel.
Néha jólesett neki ilyen módon, mindenféle kötöttség meg külső segítség nélkül kiszakadni a mindennapok valóságából, és átlépni egy másikba, ami nem feltétlenül volt szebb vagy jobb az elsőnél, csupán új volt, és ettől igencsak izgalmas. Alighogy kimondta ezt a mondatot, máris kijavította önmagát: de, igenis szebb és jobb volt, mivel nagyrészt ő kreálta saját magának, és ha már így volt, akkor igenis szebbé és jobbá kellett tennie a másiknál. Máskülönben mi értelme lett volna az egésznek? Az azonban akkor is bizonyos, ha az egyik, és akkor is, ha a másik kiindulópontot vesszük alapul, hogy a felfedezés örömének önfeledtségét rejtegette számára. Valahogy úgy, mint a kisgyermeknek az új játék. Az, amely meghaladja a képességeit, amelyet nem un meg három nap alatt, ameddig a csodák tartanak, hanem hosszú időn át kap tőle új impulzusokat.
Mindehhez azonban az is kellett, fűzte hozzá kissé ellágyuló hangon, hogy megtanuljon kilépni azokból az élethelyzetekből, amelyek nem előremutatók, amelyekben nem érzi jól magát, amelyek nem a fejlődését szolgálják, és újra meg újra megpróbáljon felülemelkedni rajtuk, vagy ha úgy tetszik, túllépni rajtuk, ami, csakúgy mint oly sok egyéb dolog az ember életében, hol több, hol kevesebb sikerrel valósul meg, feltéve persze, ha megvalósul egyáltalán. Mert bármennyire is annak tűnhet, egyáltalán nem mindig könnyű folyamat ez, ismerte el, hozzáfűzve, maga is hosszas tanulás eredményeképpen jutott el addig, ahol most tart.
És hogy hol tart most? Ez az a kérdés, amit, bármennyire is szeretne, maga sem tud pontosan megválaszolni, igaz, lehet, hogy nem is akar, hiszen a keretek közé szorítottságot egyre kevésbé érzi sajátjának, legyen szó akár a mindennapok valóságáról, akár arról a másikról, amelyet magának alkotott meg, pontosabban alkotgat – építget és szépítget – folyamatosan, lépésről lépésre haladva a megkezdett úton, különlegessé téve önmaga számára annak minden egyes mozzanatát, ráadásul ma már pontosan tudja, hogy vannak kérdések, amelyeket nem feltétlenül kell azonnal, sőt nem feltétlenül kell egyáltalán megválaszolni.
