Sokan vagyunk – legalábbis remélem, hogy nem csak én egyedül –, akik nehezen válunk meg a dolgainktól, köztük azoktól is, amelyekre már semmi szükségünk, miközben már-már irigyeljük azokat, akik bármit gondolkodás nélkül kidobnak, vagy jobb esetben elajándékoznak, azok közül a dolgok közül, amelyekre már nem tartanak igényt. Nincs ez másként a régi ventilátorunkkal sem, amely hosszú évek óta segít elviselni a nyári időszakban a tikkasztó hőséget, pontosabban csak segített, ugyanis néhány éve már érezni lehetett, hogy előbb-utóbb feladja a küzdelmet, hiszen a bekapcsolás után olykor percek is elteltek, mire sikerült észhez térnie, a fordulatszáma azonban már azt követően sem volt a régi. Sőt, az egyik gombja is ki-kijárt már jó ideje, de azt valahogy megszokja az ember, és megtanulja úgy nyomkodni, hogy a helyén maradjon, ha meg nem sikerül, akkor egy ügyes mozdulattal visszahelyezi, és mintha mi sem történt volna, az élet megy tovább a megszokott kerékvágásban. Megszerettem, mondhatni, hozzám nőtt az évek során, meg hát az erős érzelmi szál kialakulásához minden bizonnyal az is nagymértékben hozzájárult, hogy annak idején még a nagymamámtól kaptuk ajándékba, jó tizenöt-húsz évvel ezelőtt.
Emlékszem, jó szokásához híven, ventilátorból is azonnal kettőt vásárolt, na, nem azért, hogy az egyiket eltegye tartalékba, ahogyan én szoktam, hanem azért, mert az volt az elve, hogy amit megvesz az egyik háztartásnak, azt megveszi a másiknak is. Igaz, a kettő nem volt teljesen azonos, ugyanis az egyiknek szürke, a másiknak kék volt a propellerje. Hozzánk szerencsére a szürke került, igaz, a kékkel sem lett volna különösebb probléma, csak hát a szürke mégis semlegesebb szín, jobban beilleszkedik az egyébként dominánsan barnás árnyalatú bútorokkal berendezett nappali tárgyai közé, sőt – és erre magam is csak most figyeltem fel – mintha a néhány évvel ezelőtt lecserélt ágyak mintázatát éppen a ventilátor propellerjéhez igazítottuk volna, ugyanis azok esetében is a szürke szín dominál, bár ez aligha volt tudatos választás részünkről. Azt persze nem tudom, nem is tudhatom, hogy ki döntötte el, hogy melyik színű ventilátor kihez kerüljön, azt sem, hogy mindez tudatos döntés eredménye volt-e, vagy csupán a véletlen alakította így, mindenesetre jól sült el a dolog.
A minap aztán az egyik közismert áruházlánc akciós katalógusában felfedeztem a soha vissza nem térő alkalmat. Bár nem mondanám magam különösebb vásárlási mániával küzdő személynek, azt el kell ismernem, hogy ha olyasmire bukkanok, amire szükségem van, vagy esetleg bármikor a jövőben szükségem lehet – és ez azért nagy szabadságot ad –, igyekszem lecsapni rá, kiváltképp akkor, ha azt kedvezményes áron tehetem meg. A vissza nem térő alkalom ezúttal az volt – mi is lehetett volna más –, hogy akciós áron kínáltak ventilátorokat a nyár kellős közepén, amikor általában hiánycikknek számít az ilyesmi. Azonnal tudtam, hogy ez az akció nekem szól, csupán az volt a kérdés, egyet vagy – biztos, ami biztos alapon – rögtön kettőt vásároljak belőle. Végül nem akartam telhetetlennek tűnni, csak egyet vettem, igaz, már bánom, hogy nem kettőt, mert amellett, hogy jóval gyorsabban reagál és nagyobb fordulatszámon pörög a réginél, még távirányítója is van, ami azért a mai világban korántsem elhanyagolható tulajdonság, hiszen a kényelem, mint tudjuk, nagy úr.
De nemcsak a nappaliban vált biztosítottá számomra az ilyen típusú felüdülés lehetősége, hanem bárhol, ahol éppen járok-kelek. Na, nem arról van szó, hogy az új ventilátor hordozható lenne, ahhoz talán túlzottan is méretes, annak egy kisebb változata azonban, amit a régi álmomat beteljesíteni hivatott nyaralás előtt mintegy útravalóként kaptam ajándékba, hogy könnyebben elviselhessem a hosszú és fáradságos utazás esetleges viszontagságait, már annál inkább, az ugyanis amolyan nyakba helyezhető fajta. Mi tagadás, igencsak megörültem neki, azt azonban, hogy mennyit segít majd, egyelőre nem tudom, kipróbálni ugyanis még nem volt alkalmam, ám ami késik, nem múlik, rövidesen sort kell kerítenem rá, hogy ne a repülőtéren kezdjek el szerencsétlenkedni vele, abban viszont csak bízni tudok, hogy beválik, és az idők során ez is legalább annyira hozzám nő majd, mint a régi, szobai ventilátor.
Ja, és hogy annak mi lett a sorsa? Engem ismerve talán nem annyira nehéz kitalálni, hogy ki nem dobtam, sőt oda sem ajándékoztam senkinek, ehelyett – bármennyire is nehéz volt meghozni a döntést – visszakerült a régi, ma már kissé kopottnak és megviseltnek tűnő dobozába, majd azzal együtt a szekrény aljába, hogy ott várjon jobb sorsára mindaddig, amíg még akad neki hely a ház valamelyik rejtett szegletében.
