Mosolyok

Zárkózott asszony volt, talán nem túlzás azt állítani, magába forduló alkat, olyan, aki nem szívesen oszt meg magáról túl sok mindent másokkal, legfeljebb akkor beszél, ha kérdezik, jobbára azonban inkább másokra figyel. Az arca megannyi szomorúságot rejtett. Nehéz volt eldönteni, hogy az eredeti arcvonásai is ilyenek lehettek-e, vagy csupán az évtizedek nehézségei rajzolták azokat ilyenekké. A szomorú arcú asszony, így emlegettük egymás között, amiben nem volt semmi becsmérlő, sőt még csak rosszindulat sem húzódott meg a hátterében, az ilyen becenevek, már ha ezek egyáltalán tekinthetők beceneveknek, általában nem ilyen céllal születnek, sokkal inkább a könnyebb beazonosíthatóság érdekében pattannak ki az ember fejéből, meg azért, hogy az illető ne feltétlenül jöjjön rá, hogy róla van szó, amikor éppen róla van szó.

Ez persze a neveken túlmutatóan is érdekes játék, hiszen ha egy nagyobb csoportban van három-négy fő, akik más nyelvet beszélnek, mint a többiek – ami azért velünk viszonylag gyakran előfordul –, akkor előbb-utóbb óhatatlanul is azon kapják magukat, hogy elkezdenek tudatosan minél kevesebb idegen szót használni annak érdekében, hogy a körülöttük lévők nehogy elkapjanak egy-egy mondatfoszlányt, és abból esetleg téves következtetéseket vonjanak le arra vonatkozóan, miről is társalognak egymás között a számukra idegen nyelvet beszélők, akikre egyébként is némi fenntartással tekintenek, ugyanúgy, ahogyan a tömegből bármilyen értelemben kitűnőkre szoktak, ez ugyanis valamiféle általános berögződés, ráadásul csaknem teljesen mindegy, hogy előítéletekre épülő, az ismeretlentől való félelem által generált, vagy bármilyen más módon meghatározható jelenség húzódik-e meg a hátterében.

A szomorú arcú asszonyról már korábban kiderült, hogy van egy fia, ugyanis vele és a leendő menyével utazott, amiben persze nem is lett volna semmi meglepő, ha a menye nem egy ázsiai országból származó hölgy lett volna, illetve ha nem lett volna legalább tíz évvel idősebb az egyébként sportos alkatú, kifejezetten jóképűnek mondható srácnál. Ezt persze a tolerancia magas fokán szocializálódottak elintézik egy kézlegyintéssel, mondván, a szerelem mindent legyőz, mások viszont, akik kevésbé szerencsés körülmények között, vagy azt is mondhatnánk, kevésbé multietnikus közegben nőttek fel, azonnal találgatásokba kezdenek, hogy vajon milyen okok húzódhatnak meg a az első ránézésre igencsak furcsának tűnő kapcsolat hátterében. Tartozzunk most mi az első csoportba – abba, amelyikbe egyébként is tartozunk –, és próbáljunk meg túllépni ezen a momentumon! Még akkor is, ha teljesen nem léphetünk túl rajta, mivel nem tudhatjuk, hogy a leendő menyével folytatott kommunikáció nehézkessége milyen mértékben hatott ki az asszony szomorúságára és zárkózottságára, hiszen az azért őket figyelve viszonylag gyorsan egyértelművé vált, hogy az ún. közös nevező, vagyis az angol nyelv ismerete egyiküknek sem éppen az erőssége, az a széles vigyor viszont, aminek kíséretében a „Hi, Mama!” elhangzott, akárhányszor is találkoztak, talán némiképp kárpótolta ezért. Talán. Mérget azonban természetesen nem vehetünk rá.

Az asszonynak, mármint a szomorú arcúnak, van egy lánya is, aki néhány évvel idősebb a fiánál, a lányának van két gyermeke, akik a nap nagy részét a nagymamájukkal töltik, hiszen az anyjuk sokat és sokáig dolgozik, mire hazaér, sem ideje, sem ereje nem marad az otthoni dolgokra, ezért is olyan jó, hogy egymáshoz nagyon közel, szinte egymás szomszédságában laknak. Erről már nem a saját tapasztalatok, hanem egy akaratlanul elcsípett beszélgetés foszlányainak mozaikszerű összerakása révén szereztem tudomást, csakúgy, mint arról, mivel foglalkozott és milyen ember volt a férje, hányszor voltak kénytelenek költözni életük során annak újabbnál újabb áthelyezései miatt, miként jutottak hozzá rendkívül kedvező áron ahhoz a hivatali lakáshoz, amelyben jelenleg is él és a sort még sokáig folytathatnánk azokkal az élettörténet-elemekkel, amelyeket a szomorú arcú nő a úszkálás közben osztott meg egyik újdonsült ismerősével, jómagam pedig akaratlanul is hallgatójává és ezáltal némiképp részesévé is váltam a különös kitárulkozásának, amelyet követően napokon át kettős érzések kavarogtak bennem, a távolságtartás és közelebb engedés vágyának feszítő kettőssége lett ugyanis úrrá rajtam, ami azonban szerencsére csupán egy-egy együttérző mosoly formájában jutott csupán kifejezésre, valahányszor összeakadt a tekintetünk az elkövetkező napok során. Ezek az apró, kissé talán kényszeredett mosolyok ugyanakkor az ő arcára is újra meg újra mosolyt csaltak, eleinte visszafogottabbakat, alig észrevehetőket, aztán egyre határozottabbakat és felszabadultabbakat, amelyeknek köszönhetően néhány nap után már nem is volt annyira szomorú az arca, mint akkor, amikor először találkoztunk.