Átkos dolog a szegénység. Meg néha a sok évet begyűjtött életkor is, mert nagy időtáv tapasztalatai gyakran belefütyülnek a mai igazságot éljenzők tapsviharába. Olyankor is, amikor nagy szegénységre panaszkodnak. Az alkalmi politizálásra megmunkált fiatal lány például kéjelgő sajnálattal kiáltja világgá, hogy egyre szegényebb az ország, a nép, és sokaknak már a hónap közepén azon jár az esze, hogy a hónap végén mit fognak enni. Megdöbbenek, hogy úgy hatvan esztendő alatt ilyen keveset araszolt előre a világ. Vagy semennyit. Igaz, hogy akkoriban a szegény háziasszony egész hónapban spórolt, és a hónap végén megörült, ha éppen jutott valamelyik gyereknek új ruhára is. Persze olcsó, varrónőnél varratottra, mert még nem halt ki a rőföskereskedés sem. Mit nem adtak volna érte, ha már akkor betör a second-hand az országba – nem baj, hogy senki sem értette volna a föliratot, mert még oroszos idők járták, nem angolosak –, a gyerekeknek alighanem külön ruhaszekrényt kellett volna eszkábálni.
És néha még így is került a koldus tarisznyájába valamicske alamizsna.
Helyenként már tanítják az iskolában a családi pénzgazdálkodást, ami régebben nyilván kimerült volna egyetlen közmondásban: Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér! Bankhitel nyaralásra vagy karácsonyi ajándékra? Ugyan már! Egyből beütött volna a szegénységbe az ínség. Pedig kábeltévére, internetre, telefonra, benzinre nem kellett költeni, kezdetben még villanyáramra sem, csak petróleumra.
Mondom, nem biztos, hogy jó dolog az, ha távoli emlékeket sorakoztat föl az ember, mert azt mondják rá, hogy beleragadt a múltba. Nem is foglalkoznék vele, ha nem hallanám az ifjú generáció képviselőjének heveskedő (inkább a kormányt ostorozó, mintsem együttérző) szavait a hónap végére esedékes koplalásról. Mondták régebben is az akkori öregek, hogy ne dobd el a zsíros kenyér héját, mert eljöhet az az idő, amikor még kenyérből sem ehetsz eleget. De lejárt az a szomorú kor, ma már az uniós polgárok évi átlagban fejenként hetven kiló élelmet dobnak ki; a magyarok hatvanhat kilót.
Elhiszem, hogy vannak nagyon szegény emberek is, akik a szociális támogatásból, családi pótlékból – mert úgy gondolom, hogy keresetük nincs –, nehezen tudnak kijönni. Mondjuk, a magukra hagyott öregek. Népkonyha nincs a közelben? Ha már a gyerekek a távolt választották gazdagodásra.
Meggyőződésem, hogy a szegénység viszonylagos kategória, meg érzelmi is. A magyarok több mint háromnegyede – ilyen-olyan mércék szerint – uniós berkekben szegénynek számított két évvel ezelőtt. Tippelni nem nagyon merek, csak a megérzésemre hagyatkozom, amikor azt mondom, hogy ha közvélemény-kutatást szerveznének a lakosság körében, ennek csak a töredéke vallaná magát szegénynek. Önérzetük sem engedné meg az oktalan panaszkodást. Még akkor sem, ha a tehetősekhez mérik magukat. Mert szegénynek érezheti magát a polgár, ha tíz-húszezer eurót gyűjtögetett össze, van háza, autója, jut az unokáknak is valami, elmegy nyaralni, időnként hétvégi kirándulásra, alkalomadtán vendéglőbe. Szegénynek gondolja magát mégis, mert azt látja, hogy hányan járnak drágább autóval, mint az ő tartalékpénze; nem a horvát tengerparton nyaralnak, hanem a Seychelle-szigeteken; magániskolába járatják a gyerekeit. Meg azt is figyelemmel kíséri, mennyiért kel el egy jó focista, vagy mennyit zsebel be egy nem is igen jó énekes. Törpének érzi magát, ha nem is okoz gondot számára a hóvégi vacsora.
Országunkban pedig azt fejtegette valamelyik újságíró, hogy kilenc-tíz év alatt valóban megduplázódott az átlagbér, ám az infláció ennek felét fölemésztette, tehát csak ötven százalékos volt a javulás. Igaza lehet, helyes is, hogy tiszta vizet öntött a pohárba. Csupán az a kérdés maradt hátra, hogy ezzel együtt csökkent vagy nőtt-e a nyomorgató szegénységre panaszkodók száma. Fogalmam sincs, hogy miként vélekednének az aggódók. Ha csökkent, az jó; ha meg nőtt, akkor végképp rejtélyes fogalom a szegénység.
Nyitókép: Pixabay
