Iskolakezdés – a nagybetűs élet kezdete. Az újdonsült első osztályosok egy számukra merőben új világba csöppennek: idegen környezet, számos új pajtás, eddig nem ismert felnőttek, az óvoda házirendjétől sok mindenben eltérő szokások és fontos kötelességek várnak rájuk. Ezek a napok, hetek, évek egyúttal az első komolyabb szocializációs, hierarchikus harcok színtereivé is válnak. De vajon léteznek olyan diákok, akik ebben a küzdelemben előnyből indulnak a többiekhez képest? – ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel bennem a legutóbbi tapasztalataim után.
Épp egy találkozóra várok az egyik szegedi általános iskola előtt. Szokásomtól eltérően túl korán érkezem, s az utcai padról a rácskapun áttekintve az iskolaudvarban mozgolódó gyermekeket szemlélem. Azonnal feltűnik, csoportokba verődtek az ifjak. Az egyik társaság hétköznapi öltözetet visel, míg a másik csoport tagjain csupa márkás ruha tündököl. Ők azok, akiknek menő okostelefonjuk, okosórájuk és fülhallgatójuk van. Magamban éppen azon hőbörgök, mennyire tönkreteszik a modern technológia vívmányai a gyermekkort, amikor felnőttkorom egyik, talán legaljasabb gyermeki megnyilvánulásának vagyok tanúja: – Hej, figyeljetek! Nektek ilyen soha nem lesz! – szól a tehetősebb baráti körből egy fiatal a másik társaság felé, miközben márkás cipőjére mutat. A pad túlsó végén ülő – észrevehetetlenül megjelent – hölgy ennek hatására csalódott hanglejtéssel azt mondja nekem: – Angliában olyan szépen megoldották ezt is. Idősebb gyermekeim ott járták ki az iskolát. Biza kötelező volt nekik az uniformis…
Már megint egy „Nyugaton minden jobb, mint itt” érvelő – jut eszembe a kijelentés kapcsán. Az édesanya komoly érvkészletével persze rácáfol előítéleteimre. Mint mondja, az egyforma öltözet teljesen elfedte a társadalmi különbségeket az adott intézményben. – A szegényeknek jó volt, mert nem érezték magukat hátrányban a többiekhez képest. Ezáltal önmagukba vetett hitük erősödött fel. A gazdagabbak alázatot tanultak, így ők is jól jártak. A diákok sokkal összetartóbbak, sokkal inkább közösségben gondolkodnak, mint nálunk. Az iskolába egyébként mobiltelefont és különböző csecsebecséket sem lehetett bevinni – mondja. Ha a hölgy kijelentésének értelmezésénél az iskolák elsődleges célját, vagyis a gyermekek tanítását vesszük alapul, talán lehet is benne valami.
Ezen a ponton érdemes megjegyezni, már az ókori görög filozófus, Szókratész is úgy hitte, a tanulás az emlékezés egy formája. Azt állította, az esszenciálisan halhatatlan lélek már mindent tud, mielőtt csecsemőként megszületne, a születés pillanatában azonban az összes korábbi tudását elfelejti, és csak az élet megtapasztalása során képes őket újra felidézni. Sok minden szól e mellett az elmélet mellett, tűnjön bármennyire is badarságnak (nem kell szó szerint értelmezni Szókratész elméletét). Rengeteg dolog van, amit megtehetnénk – amire testünk és az elménk is képes –, ami valahol egészen mélyen, genetikai szinten szunnyad bennünk. Az új tapasztalatok aktiválják ezt a szunnyadó potenciált, szabadjára engedik a képességeket, amelyek roppant hosszú evolúciós történelmünk során épültek belénk. Talán ez a legalapvetőbb módja annak, hogy testünk megőrzi a múlt bölcsességét, és szükség esetén merít belőle. Ez a tény pedig nem tesz különbséget sem gazdag, sem szegény gyermek között. Az otthonról hozott társadalmi különbségek a jelenkor szabályrendszerei szerint azonban megváltoztatják a képességek előhívásának lehetőségét, s ebből mindkét csoport, így a gazdag és a kevésbé gazdag is veszít. Legnagyobbat pedig az bukik, aki hitét veszíti. Az egyenruha nem nyújt megoldást a mai társadalmi rendszerünk alapjainál is megbúvó egyenlőtlenségek kiküszöbölésére, de az biztos, hogy van valami a hölgy mondandójában…
