Örök boldogtalanság. Elemi ösztönünk miatt. Réges-régen ezen emberi ismérvünket talán még megpróbáltuk csillapítani. Pejoratív tulajdonságunkat azonban mára sikerré kereszteltük. Istenbe vetett hitünket levetkőztük. Ma már senki sem gondolja a mohóságot csúnya vagy erkölcstelen jellemvonásnak: már-már kötelességnek tartjuk. Az emberiség felső, vezető rétege – saját gyarlóságától vezérelve – egykoron elhitte velünk, hogy pénzzel mindent meg lehet oldani. Ezt a szemléletet adták tovább a sajtó, a médiagépezet segítségével. Annyira hatásosan alakították ki a kapzsiság és a telhetetlenség légkörét, hogy ezen negatív csengésű szavak már ki is mentek a divatból.
Mohón, csukott szemmel faljuk a munkát, a karriert. Gyarlón szomjazzuk a tudást, a vagyont, sőt még a pillanatnyi szerelmeket is. Az endorfint. Közben mindent háttérbe szorítunk. Egyéni gyarlóság nélkül társadalmunk ma már kirekeszt bennünket. Menő ember az lehet, akinek új autója, nagy, mindenféle luxuskütyükkel felszerelt háza van, méregdrága logókkal díszített órát, ruhát hord, és borsos nyaralásokat engedhet meg magának. És/vagy ha társadalmilag elismert pozíción ül. A többiek pedig? Gyengén szerepeltek az evolúciós kihívás során? Egész életünkben loholunk egy megfoghatatlan, kámforszerű érzés után, amelyet maximum néhány pillanatra tudunk megkaparintani. Aztán elillan. Tovaszáll. Mi pedig utána. Nincs megállás. Ami tegnap elképzelhetetlen volt, holnap már kevés. A mohóság az egyetlen kígyó, amit nem lehet megbűvölni. Egy falánk jószág, amit soha nem fogunk tudni jóllakatni. Táplálása pedig nem csak torkossága miatt vezet elégedetlenséghez: ha valamit túlzott módon hajszolunk, általa olyan dolgokat vonunk meg önmagunktól, amelyek tényleg fontosak nekünk. Barátságok mennek tönkre, családok hullanak szét, meg nem élt élmények maradnak utánunk gyarlóságunk miatt. Életünk tündöklő szépséget, értelmét ugyanis megfojtja és eltemeti a túlzott mohóság. Nincs azzal baj, ha dolgozunk, tanulunk, fejlődünk. Sőt. Mindez az egészséges élet elengedhetetlen része. A gond a túlzással van. Tanulságképpen érdemes felidézni Steve Jobs, az 56 éves korában (hasnyálmirigyrákban) elhunyt amerikai feltaláló, dollármilliárdos üzletember halálos ágyában tett szívmelengető nyilatkozatát: „Ezen a ponton, az ágyban fekve, betegen az egész életemre emlékezve, rájöttem, hogy minden elismerés és vagyon, amit birtoklok, értelmetlen a közelgő halállal szemben. Van pénzem, hogy bármilyen tehetséges embert felvegyek, de nem tudok felvenni valakit, aki viseli a betegségemet. Az öregedéssel rájöttem, hogy egy 300 dolláros óra és egy 3.000.000 dolláros ugyanazt mutatja. Hogy egy 150.000 dolláros autóval és egy 15.000.000 dolláros autóval ugyanoda juthatunk el. Hogy egy 150 dolláros vagy 1500 dolláros bor ugyanazt a másnaposságot generálja. Hogy egy 300 vagy egy 3000 négyzetméteres házban a magány az ugyanaz a magány. Az igazi boldogság nem anyagi dolgokból ered, hanem abból a szeretetből, amelyet szeretteink nyújtanak nekünk. Szóval remélem, megértitek, hogy ha vannak barátaitok, ha van kivel megosztani örömötöket, bánatotokat, az az igazi boldogság!” Az Apple társalapítója végezetül azt tanácsolta a hallgatóságnak: „Az élet bármely szakaszában is vagy most, légy hálás, és élvezd a kis dolgokat a lehető legteljesebb mértékben. Őrizd meg párod, családod és barátaid szeretetét, így ha eljön a nap, amikor lehúzzák a függönyt, igazi vagyont vihetsz magaddal. Az anyagi dolgok ugyanis itt maradnak, a Földön.”
