Az új esztendő második napjának reggelén még egy Budapest-méretű város sem tér teljesen magához. A rövid szabadság, az elcsendesülés, az ünnepek csodája után a hét ágra sütő nap januári varázsa húz ki engem is a melankóliából, miközben a munkahelyem felé tartok. A megszokott hétköznapok során egyébként pezsgő villamosmegállónál rajtam kívül csupán két fiatal hölgy tartózkodik. Egyikük éppen azt meséli, hogy párjával megbeszélték, gyermeket szeretnének. Azt sem bánnák, ha Rúzsa Magdolnához hasonlóan nekik is hármas ikreik születnének. – Te ezt komolyan mondod? – kérdezi döbbenten, tágra nyílt szemmel beszélgetőtársa, amire mosolygós bólogatás érkezik reakcióként. – Még a világjárvány következményeit sem heverte ki a gazdaság, már itt van a spájzban az orosz–ukrán háború, és annak pénzügyi hatásai sem kerülnek el bennünket. Nukleáris válság, világháború fenyeget. A bolygót pedig tönkretesszük. Ilyen világba akarsz gyermekeket szülni? Milyen életük lesz szegényeknek? – teszi fel a kérdést a hölgy.
Beszélgetőtársa elborzad a kérdések, megállapítások hallatán. A kijelentések még az én nyakamba is a hideg zuhany sokkoló hatásával csapódnak le. Hiszen ha szüleim így gondolkodtak volna a délszláv háború idején, most valószínűleg nem hallgathatnám ezt a beszélgetést sem. Pedig korántsem volt rossz gyermekkorunk. Igaz, akkoriban nem volt mobiltelefonunk, sem számítógépünk. Televíziónk is csak négy magyar adást fogott, általában azt is homályos képminőséggel, sistergős háttérzajjal. Ha éppen volt villanyáram. Még a bombázások zajára, a sziréna hangjára, a gyertyafényes estékre is emlékszem. A tágra nyitott hűtőben megtörtént, hogy csak margarint találtunk. Hagyma, paradicsom, paprika persze akadt bőven a veteményesből. A szülőkkel, nagyszülőkkel együtt fejtettük a borsót, s még a krumplibogarat is kézzel szedtük le a növényekről. Egyszer még a kertünkben elszaporodott csigából is főztünk paprikást (nem véletlenül nem ismételtük meg a programot, pedig az étkezésig egész jó móka volt). Az országból nem igazán léptünk ki. Tavasszal és ősszel – ma úgy gondolom, részben a spórolás kedvéért – a tágabb családi körrel gombát szedtünk különböző vajdasági réteken, erdőkben. A dédnagymamánk által készített vegetás vagy cukros kenyérnek jobban örültünk, mint a boltban kapható ötdináros nyalókának. Különböző drága játékok helyett általában kitalált szerepjátékokat játszottunk, vagy bújócskáztunk kortársaimmal. Az angliai csomagnak pedig úgy örvendeztünk, akár az égből lehulló mannának (csak évekkel később jöttünk rá, hogy valójában segélycsomagot vártunk ennyire minden évben). És egy pillanatig sem volt hiányérzetünk… Sőt… Néha még ma is visszakívánkozok abba a – jelenkori életemet megfertőző, modern világ szabadalmaitól mentes – időkbe. Pedig ökológiai katasztrófát, krónikus vízhiányt már akkor is egy évtizeden belülre jövendöltek.
A mi generációnk valóban képtelennek tűnik a teremtett világ védelmére, de ez nem zárja ki azt, hogy a következő generációk is így járnak majd el utánunk. A probléma gyökere talán abban rejlik, hogy a gyermekvállalás kérdését a jelenkor kóros igényeinek, normáinak szemüvegén keresztül nézzük. Ma sajnos olyan világban élünk, amikor a szülői szeretetet – az együtt töltött idő hiánya és az ebből fakadó bűntudat miatt – drága ajándékok megvásárlásában mérik. Ha kevesebb pénzünk van, gyermekünk is boldogtalan lesz – gondoljuk. Pedig a boldogság drága autók, játékok, kerékpár és családi luxusnyaralások dimenzióján kívül is létezhet. Sőt, az igazi boldogság talán még csak ott kezdődik.
Nyitókép: Illusztráció
