Egy ideig nem forog Bécs híres tornya, ahol lélegzetelállító kilátás közben étkezhetünk, olvastam a minap az egyik népszerű internetes portálon a szomorú hírt, amelynek folytatásából kiderült, hogy egy vihar olyannyira megrongálta a nagy népszerűségnek örvendő Duna-torony forgatóberendezését, hogy egy ideig nem foroghat a tetején található étterem, amelyből valóban olyannyira fantasztikus kilátás nyílik az egész városra, hogy évente mintegy négyszázhúszezren látogatják meg.
A hírt olvasva azon kezdtem morfondírozni, vajon mi lehetett az, ami még évekkel ezelőtt, amikor egyetemistaként először jártam ott, annyira lenyűgözött a Duna-toronyban, és mi lehet az, ami mindannyiszor visszahív oda, valahányszor az osztrák fővárosban járok, egyértelmű választ azonban nem tudtam adni a kérdésre, hiszen akkoriban még egészen mást jelentett eljutni Bécsbe, mint ma, nem beszélve arról, hogy egy egész szemesztert tölthettem ott, amelynek során nemcsak a turisták által kedvelt látványosságokat fedezhettem fel, hanem a város apró zugait is, megismerve az ott élők mentalitását, életszemléletét és értékrendjét, belelátva a mindennapjaikba, összehasonlítva azokat a mieinkkel, következtetéseket vonva le, tanulságokat fogalmazva meg, sőt talán még valamiféle iránymutatással is szolgálva önmagam számára a jövőre vonatkozóan.
Mert akármennyire nem foglalkozunk velük, akármennyire nem figyelünk oda a jelentőségükre, bizony más országok, más kultúrák megismerése ezzel is jár, meg azzal is, hogy megváltoztatja a perspektívánkat, azt, hogy miként tekintünk önmagunkra, a hozzánk közel állókra, a lakóhelyünkre, a környezetünkre meg általában a minket körülvevő világra, ami nemcsak nem vesz el belőlünk semmit, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon is hozzánk tesz valamit, ami által mi magunk is többek leszünk.
Bécset már akkor is jó hangulatú, pozitív kisugárzású és kifejezetten élhető városnak tartottam, ahol minden adott ahhoz, hogy az ember jól érezze magát, igaz, ehhez minden bizonnyal nagymértékben hozzájárult az is, hogy cserediákként nem valamelyik kollégiumban laktam, hanem a diplomataakadémián, nem túlzás azt állítani, valóban luxuskörülmények között, az egyetemen pedig alig volt néhány óránk, így valóban rengeteg időm maradt a város és környéke bebarangolására, beleértve a nevezetességeket és a kevésbé ismert helyeket is, amelyek legalább annyi csodálatos élménnyel gazdagítottak, mint a turisták körében is közkedvelteknek számító látványosságok.
Azóta ugyan már jó néhány év eltelt, az ott élők sokat panaszkodnak arra, hogy ott is sok minden megváltozott, Bécs azonban azóta is igen kiváló helyen szerepel a legélhetőbb városok listáján, amelyet a kultúra, a környezet, az oktatás, az egészségügy, az infrastruktúra és a stabilitás, valamint egyéb tényezők vizsgálata alapján állítanak össze. Ilyen szempontból talán nem meglepő, hogy ugyancsak a minap egy másik internetes portál Ebbe a városba költözz, ha boldog és nyugodt életre vágysz címmel közölt írást az osztrák fővárosról, és bár kétségtelen, hogy az ilyen típusú vágyak nem állnak tőlem távol, ahogyan, gondolom, senki mástól sem, ugyanúgy, ahogyan azt sem vonom kétségbe, hogy Bécs valóban a világ egyik legélhetőbb városa, sőt azt is elismerem, hogy valahányszor, ahányszor csak ott jártam, mindig kiválóan éreztem ott magam, töredelmesen be kell vallanom, mégsem tudtak és nem is tudnának meggyőzni arról, hogy oda költözzek, bármennyire is boldog és nyugodt életem lehetne ott.
A háttérben meghúzódó okok igen sokrétűek. Minden bizonnyal fontos részüket képezi az is, hogy ahhoz a városhoz, illetve vidékhez, ahol élek, még ha nem is szerepel semmiféle nemzetközi élhetőségi listán, sőt lehet, hogy a lista készítői még csak nem is hallottak róla, jóval erősebb szálakkal kötődöm, még akkor is, ha nekünk nincs százhetven méter magas, folyamatosan forgó tornyunk, amelynek az étterme különleges látványt nyújtó körpanorámát biztosít a vendégeinek, ugyanis van sok minden másunk: impozáns városházánk, tűzoltólaktanyánk és színháztermünk, hangulatos Tisza-partunk, Népkertünk és Halászcsárdánk, számos értékes intézményünk, szervezetünk és személyiségünk meg sok egyebünk is, és ezek, még ha nem is annyira lenyűgözőek, sokkal közelebb állnak hozzám, mint a Duna-torony meg a többi ottani látványosság, sőt ez az érzés, ilyenkor, szeptemberben, amikor együtt ünnepeljük a város múltjának dicsőségességét, még inkább felerősödik bennem. A tornyok pedig, ahogyan eddig is megmaradtak, ezentúl is megmaradnak messziről csodált különlegességeknek, amelyeket időnként meglátogatok, hogy újra meg újra lenyűgözzenek, feltéve persze, ha majd a híres torony újra forogni fog, mint ahogyan a Föld is, szüntelenül, meg nem állva.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
