„A jin és jang szimbóluma. A kettősségről, az ellentmondásokról és ezek harmóniájáról szóló ősi kínai bölcsesség nem légből kapott. Hölgyeim és uraim! Jegyezzék meg egész életükre: az az ember beszélhet sokat, aki napjai jelentős részét hallgatással, azaz elmélyült munkával tölti. Ám az ilyen ember bölcs, s csakis akkor beszél, amikor kell. Az a kutya, amelyik folyamatosan ugat, nem tudja megtervezni a harapást. Cselekvőképtelenebbé teszi magát tettével, amellyel éppen cselekvőképtelenségét próbálja palástolni. Gondolkodni, fejlődni, cselekedni általában csendben tudunk. A profi szereplést mindig csend, kemény munka előzi meg. S ha már valóban pofik vagyunk, azt nem akarjuk kényszeresen mutogatni” – mondja tanárunk egy szabadon választott egyetemi kurzus első óráján Szegeden. Bár a tanár úr nagyon profi előadó, rövid időre mégis elkalandozok. Néhány évvel egyetemi tanulmányaim megkezdése előtt ugyanis sikerült a legélesebb, legprimitívebb helyzetben megtapasztalnom a tanár úr mondandójának (legalábbis egy részének) igazságát.
Tizenhét-tizennyolc éves lehettem, többéves versenyzői ökölvívómúlttal, valamint ketrecharcgyakorlattal, amikor korábbi edzőm felajánlott egy alkalmi munkalehetőséget. Arra kért, legyek vele biztonsági ember egy bácskai szórakozóhelyen. „Könnyebb, mint a napon negyven fokban robotolni. Végigállom az estét, kifizetnek, aztán lesz zsebpénzem a következő napokra. Úgysem történik semmi baj” – gondoltam naivan, s rábólintottam a lehetőségre. Aztán persze nem így történt. Néhány órával az esemény kezdete után két dulakodó fiatalra lettünk figyelmesek. Odarohantunk hozzájuk. Miután szétválasztottuk őket, az egyik kakaskodó legény arról szónokolt, nem érti, a másik fél hogyan gondolja, hogy vissza mer szólni neki, ő ugyanis játszi könnyedséggel beletaposná a talajba. Vitapartnere közben nem szólt semmit, csak mosolygott, legyintett néhányat, majd továbbállt. Talán a mi hibánk volt, hogy nem küldtük ki őket a szórakozóhelyről, de rövid időre úgy tűnt, a csendesebb fickó ismerte az „okos enged, szamár szenved” bölcsességet, mi pedig szemmel tartottuk az agresszívebbnek tűnő férfit. Néhány pillanat múlva azonban – hangos csörrenéssel egy időben – üvegszilánkok repültek az arcomba. A csendes, jámbornak tűnő agresszor egy sörösüveget tört szét a másik fiatal fején. Valami csoda folytán azonban (szerencsére) senki nem sérült meg komolyabban, s a végén mindkét fél elnyerte (hivatalos úton) méltó büntetését. Az eset ugyan kissé szélsőséges, számomra mégis ez volt az első komolyabb élethelyzet, amikor felfigyeltem a csend súlyára. Mindkét fél magatartása teljességgel elítélendő, mégis van valami tanulság a történetben.
Ahogy a krimi koronázatlan királynője, Agatha Christie A karácsonyi puding esete című novelláskötetében írta: „A kellemetlen természetű ember személyiségébe eleve be van építve egy biztonsági szelep. Aki ugat, az nem harap.” A hétköznapi életre levetítve ez azt is jelentheti: aki párját megcsalással fenyegeti, jó eséllyel nem fogja megtenni. Aki valóban tisztában van erejével, erőfölényével, harci tudásával, az (az esetek többségében) nem fog kakaskodni. Aki tisztában van tudásával, érdemi élettapasztalatával, az jó eséllyel nem fog villogni vele. Az ember, aki folyamatosan önnön nagyságáról beszél, az legbelül apró. Önmagunk nagyságának mutogatása, a mások fölé kerekedés igényének kielégítése helyett talán érdemes megfogadni tanárom tanácsát. Néha valóban célszerű félrevonulni, és csendben önmagunkba fektetni, tanulni, gondolkodni, fejlődni. Talán akkor kakaskodás nélkül is tisztában lennénk saját értékeinkkel, s lehet, hogy még a biztonsági embereknek is kevesebb dolguk lenne.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
