Kiabálásra és csörömpölésre riadtam fel az éjszaka közepén. Onnan tudtam, hogy éjszaka közepe van, hogy körülöttem koromsötét volt, és ijedtemben rögtön az órára pillantottam. Ezek tehát még nem a reggeli „csúcsforgalom” zajai a lépcsőházból, amikor mindenki kapkodva készülődik, próbál idejében beérni a munkahelyére, iskolába viszi a gyereket, aki nyűgösen baktat lefelé a lépcsőkön, vagy kutyát sétáltatni indul nagy sebbel-lobbal, még a napi teendők előtt, állapítottam meg. De akkor mi lehet? A következő gondolatom az volt, hogy tűz ütött ki a házban, és a többiek már mind menekülnek, én pedig benn fogok égni a lakásban. Még szaglászni is kezdtem a levegőben füstszag után kutatva, de nem, semmi szokatlant nem éreztem. Akkor mégis mi a csuda történik? Lélegzet-visszafojtva feküdtem a sötétben, és füleltem. Ahogy lassan teljesen föleszméltem álmomból, kitisztult a tudatom, felismertem az ismerős hangokat, és „megnyugodtam”. A zaj a felső lakásból szűrődik ki, sokszor hallottam már korábban is, csak nappal, amikor kis közösségünk mozgásban van, sokkal tompább. Már megint veszekednek, az egyikük kiabál, a férj az, a másik, a feleség, jobbára csak védekezik, kérlel, rimánkodik. Valaki sír is. A csetepaté hangjai, a kiabálás és a tárgyak puffanása éles tőrként hasítanak át az éjszaka csöndjén, emlékeztetve arra, hogy vannak, akik számára a béke és a nyugalom csak valami ködös, elérhetetlen álom.
Ahogy feküdtem az ágyban, egyre inkább eluralkodott rajtam a tehetetlenség érzése, szerettem volna hívni a rendőrséget, korábban is gondoltam már rá, ám az ember nem szívesen avatkozik bele ilyen kényes családi ügyekbe. És különben is, az egyik szomszédunk rendőr, biztos vagyok benne, hogy ő is ébren fekszik, és hallja, amit én, mégsem tesz semmit. Ha ő, akinek az lenne a dolga, hogy beavatkozzon és segítsen, nem lép közbe, akkor vajon én mit tehetnék? A közöny és a tétlenség viszont bűnrészessé tesz bennünket, mert tudjuk jól, bűnösök közt cinkos, aki néma.
A hangos szóváltásnak, puffanásoknak, csörgés-csattogásnak, mint általában, most is ajtócsapódás vet véget. Valaki dühös léptekkel lemasírozik a lépcsőn, és ezzel vége a műsornak, legalábbis egyelőre. A csend viszont most sokkal nyomasztóbb, mint a veszekedés hangjai, mert az igazi dráma nem a kiabálásban, nem a pofonokban, hanem a kimondatlan szavakban és az összetört reményekben rejlik, ott fönt az elcsöndesedett lakás falai között. A lelki sebek pedig sokszor mélyebbek és tartósabbak, mint a fizikai sérülések.
A családon belüli erőszak olyan probléma, amely sokszor rejtve marad a külvilág elől. Az érintettek gyakran szégyellik magukat, félnek segítséget kérni, vagy egyszerűen csak nem tudják, hogy hova fordulhatnának. Az ilyen helyzetben élők számára minden nap egy újabb küzdelem a túlélésért. A felmérések szerint az otthonokban legalább annyi erőszak zajlik, mint a háborús övezetekben, minden negyedik nő megtapasztalta már a párkapcsolati vagy családon belüli erőszak valamely formáját. Az olyan esetek, amelyekben férfi az áldozat, még ritkábban tudódnak ki. Sokkal több embert érint ez tehát, mint elsőre gondolnánk. Ha egy húszlakásos bérházban, mint a miénk, legalább egy ilyen család él, az azt jelenti, hogy három-négy ember közvetlenül érintett, azok száma pedig, akikre közvetett hatással van, még sokkal nagyobb.
Az éjszakai zajok már régen elültek, de engem a hajnal is ébren talál, hallom, ahogy mozgolódni kezd a ház. Mindenki siet, munkába, iskolába, ki-ki a maga dolgára, én is. Senki nem hallott semmit, nincs itt semmi szokatlan, csak a felső lakásban élő nő visel napszemüveget, pedig mára esős időt jeleztek.
Nyitókép: Pixabay
